Az alábbi szöveg egy fordítás, amit én készítettem. Irena Backus könyve Reformation Readings of the Apocalypse nagyon sok új és hasznos információt nyújt a reformációkori Jelenések könyve értelmezésekről.

Ha idézed a fordítás bármely mondatát az én fordításomban, kérlek mindenképpen írd oda, hogy ez honnan származik. Köszönöm.

5. fejezet

A lutheránus ellenpont

David Chytraeus

113-120. oldal

127-129. oldal

Noha a tudósok az utóbbi időben szenteltek némi figyelmet David Chytraeus-nak, a mai napig kevésbé ismert személy, ahogy a bibliai kommentárjai is azok maradtak. Mielőtt részletesen megvitatnánk fő művét az Explicatio Apocalypsis-t szükséges a szerzőről és a lutheranizmus elterjedésében való közreműködéséről néhány szót szólni.

David Chytraeus Ingelfingenben született 1530-ban, majd Kochhaf német néven érettségizett 1539. június 22-én a Tübingeni Egyetemen, ahol Joachim Camerarius, Erhard Schnepf, valamint Johannes Brenz teológiája volt rá hatással anélkül, hogy valaha is a tanítványuk lett volna. Miután 1544-ben, tizennégy éves korában megszerezte diplomáját, a Wittenbergi Egyetemre ment, ami a reformáció németországi központja volt. Bár Luther mély hatással volt rá, Chytraeusra különös befolyással volt Melanchthon, akinek a házában lakott. Luther halála és a lutheránus tábor feloszlása filippinistákra és gnesio-lutheránusokra nyomot hagyott Chytraeus karrierjének második felén. Talán azért, mert mind Lutherhez, mind Melanchthonhoz is kötődött, így közvetítő szerepet tudott betölteni a két tábor között. Johannes Aurifaber-el együtt sikerült a Rostocki Egyetemen elhelyezkednie 1551-ben. A Formula Concordiae 1563-ban a szász herceg és Rostock városa között biztosította az egyetem finanszírozását, amely súlyos anyagi gondokkal küzdött. Chytraeus és Aurifaber együtt vezették a körülöttük összegyűlő melanchtoni tanítványok csoportját, akik 1536-ban már kidolgozták az egyetem reformprogramját. 1564-ben Chytraeus új szabályzatot dolgozott ki a teológiai kar számára, amely kötelezővé tette az augsburgi hitvallást (ágostai hitvallás) és Melanchton Examen ordinandorum c. művének olvasását a teológiai hallgatóknak és a tanároknak. Ráadásul Chytraeus az Examen-t és a Loci communes-t - ami Melanchton egy másik fontos műve - tekintette a lutheránus tanítás legjobb összefoglalóinak. Chytraeus  - tanárához hasonlóan - nagy hangsúlyt fektetett a héber, a görög és a latin, valamint a dialektika és a retorika fontosságára a teológia tanulmányozásában. A Rostockban töltött idő alatt számos bibliai könyvről tartott előadást 1553-ban, kezdve Mózes első könyvén át Máté evangéliumáig. Melanchton jelentős befolyással volt módszerére: A kommentár a szöveghez kapcsolódik, a doktrína fő pontjához, amit egy nyelvtani és egy retorikai pont követett, majd a végén az eretnekség cáfolata következett. Ez a minta ismétlődött a bibliai könyvek minden fejezeténél, amihez kommentárt írt.

Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/David_Chytraeus#/media/File:Chytr%C3%A4us,-David-2.jpg

Fontos szem előtt tartani, hogy Chytraeust elsősorban történészként, és nem bibliai kommentátorként ismerték. Rostockban kezdett el történelmet tanítani 1559-ben, majd előadásokat tartott Hérodotoszról, Thuküdidészről és a Melanchton által kiadott Chronicon Carionis-ról. Hírnevét a Rostockban kiadott Historia der Augsburgischen Confession című 1515-ben kiadott műnek köszönheti, és a Chronicon Saxoniae című műnek, melyet először névtelenül tett közzé Wittenbergben 1586-ban. A történelem iránti érdeklődése nyilvánvalóan nagymértékben felelős azért a döntéséért, hogy előadásokat tartson Jelenések könyvéről és előadásait publikált formában is bemutassa. Chytraeus ötször volt rektora a Rostocki Egyetemnek 1563 és 1597 között, miután 1561-ben a teológia doktora lett. Hozzájárult a rostocki egyháztanács felállításához 1570-ben, amelynek nagyrészt pedagógiai funkciókat tulajdonított; 1569-ben és 1574-ben az osztrák evangélikus missziókban is aktív volt, miután II. Miksa nyomása alá kerültek, aki azzal a feltétellel volt hajlandó megtűrni a lutheranizmust, ha összeállítják a Liber agendorum-ot, amely meghatározza az egyházi szolgálat és szervezet jellegét. Chytraeus feladata volt a Liber agendorum elkészítése, melyet végül 1571-ben a császár hivatalosan is elfogadott. Miután az első ausztriai tartózkodása alatt eljutott a török ​​határig, érdeklődést mutatott a keleti egyházak ügye iránt. 1580-ban még azt a híres levelezést is közzétette, ami Martin Crusius tübingeni teológus és II. Jeremiás, konstantinápolyi pátriárka között zajlott. Második ausztriai útján, 1574-ben főleg Steiermark egyházi rendeletének elkészítésével foglalkozott.

Nem játszott vezető szerepet az 1580-as Formula Concordiae-hez vezető tárgyalásokon, bár részt vett és segített benne, főleg a tübingeni teológusokkal fennálló kiváló kapcsolatai miatt. Élete utolsó huszonöt évét betegség sújtotta, majd 1600-ban halt meg Rostockban.

David Chytraeus kommentárja a Jelenések könyvéről

Chytraeus Explicatio című műve először 1563-ban jelent meg és a svéd XIV. Eriknek ajánlotta. Ez a választás egyáltalán nem volt meglepő, ha nem feledkezünk meg arról, hogy 1560-ban világosan láthatjuk a svéd lutheránus egyház korai fejlődését. Szigorú lutheránus reformátorok csoportja gyűlt össze Erik körül, akik el akarták távolítani a katolikus szertartásokat és gyakorlatokat. A kálvinisták is támogatták őket. A király egy ideig ingadozott az ortodoxok és a kálvinisták között, de az 1566-os szinódus amellett állt, hogy elutasítsa az eukarisztia kálvinista értelmezését. Ugyanakkor nem hagyta el a Västeråsban 1527-ben bejelentett svéd tolerancia irányvonalat. A kálvinistáknak megengedték, hogy szabadon gyakorolják hitüket, mindaddig, amíg nem okoztak nyilvános támadást. Erik egész életében katolikusellenes maradt, végül inkább a filippinista humanista lutheranizmust részesítette előnyben, amelynek Chytraeus is képviselője volt.

A kommentár, amit Chytraeus Eriknek ajánlott, mint azt az előszóban is mondja, hogy az előadások gyümölcsözőek voltak, amelyeket a Jelenések könyvéről tartott a Rostock Egyetemen. Nem csupán egy általános tisztelet kifejezése állt szándékában, hanem egyfajta gratuláció is a svéd királynak a királyságában uralkodó béke miatt és a „Krisztus egyházainak” kiváló állapotához, melyről úgy gondolja, hogy Svédországban virágzik. Tett néhány engedményt hízelgésként (különösen mivel Erik nem tekinthető békésnek, mivel 1563-ban háborút hirdetett Dánia, Lübeck és Lengyelország ellen!), Chytraeus feltehetően tesz néhány utalást az 1560-as vallási eseményekre, amelyek Erik köré összpontosultak, amikor azt mondja:

„Ezt a nagyon egyértelmű leírást akartam ajánlani és bemutatni Őkirályi Felségének Krisztus királyságáról, melyet János apostol hozott Krisztus kebléről, néhány ábrával és képpel szemléltetve, melyről álláspontomat nyilvánosan is kifejtettem a Rostock Egyetemen. Ezt akartam bemutatni Felségének alázattal és tisztelettel, nem csak tiszteletem, szeretetem és csodálatom jeleként ajánlottam, mely izgatottá teszi szívemet (és megannyi más jó emberét is Németországban), minél fogva Ön sokkal inkább áldott Istentől, mint más uralkodók, hanem azért is, hogy láthassam a kegyes nyugalmat és Krisztus virágzó egyházát az Ön jeles királyságában. Megítélésére benyújtom a munkámat és más korábban kiadott írásomat…”

A Jelenések könyve magyarázatának okai

Chytraeus Explicatio című műve meglehetősen ismétlődő és származékos, tele exkurzusokkal (tárgytól eltérő témákkal – megj. RNZS), és bizonyosan nem egy zseni munkája. Az ismétlések és az exkurzusok azt sugallják, hogy ezeket a feljegyzéseket sietve írta. Mindazonáltal jól lehet nincs az egzegézis történetében iránypont, a kommentár rendkívül érdekes fényt vet a szerző történelmi körülményeire és különösen az egyháztörténet fogalmára. Chytraeus úgy látta Jelenések könyvét, mint ami előre ábrázolva jelezte Krisztus eljövetelét a Máté evangéliuma 24. fejezetében és máshol a gonoszokét a Szentírásban, ami az egyházban az Ő mennybemenetele után fog bekövetkezni. Mind a kettő apostoli és különösen fontos, mivel ez az egyetlen könyv, amelyet ezeknek a gonoszoknak szenteltek. Ez azt mutatja, hogy nem váratlanul történik meg, hanem a Bárány és Isten irányítja és rendeli el a hívők megerősítése érdekében. A genfi és a zürichi kommentátorokkal ellentétben Chytraeus úgy érzi teljesen szabadon elmélkedhetünk az utolsó ítélet időpontjáról, melyről úgy érzi nagyon közel van. Ezeket a spekulációkat tovább fogjuk tárgyalni. Bár ez nem a közelgő utolsó ítélet, ami döntő fontosságú Chytraeusnak, hanem a Jelenések könyve értéke, mint egy eszköz az egyház történetében bekövetkező események ellenőrzéséhez és értékeléséhez. Bár Luther és Bullinger egyaránt hatással voltak rá, teljes mértékben egyikük mellett sem kötelezte el magát.  

A kommentár egy előszóból (egy ajánlólevél formájában), egy argumentumból (amely magában foglalja a könyv általános felosztását hét látomásra), egy közhely listából, egy szószedetből, és egy kommentárból áll. Most megvizsgáljuk az összes bevezető részt, mielőtt tanulmányoznánk Chytraeus módszerét és forrásait a kommentárban. A figyelmünk középpontjában a Jelenések könyve 6-8. fejezete (a hét pecsét kinyitása), a Jelenések könyve 12. fejezete (a nő és a sárkány) és a Jelenések könyve 20. fejezete (az utolsó ítélet) kerül.

Chytraeus-nak az előszóban szándékában állt beszámolni Krisztus királyságának szerencsétlen állapotáról, amelyet a megosztottságok és a szekták szakítanak el egymástól. A szerző ezt három részre osztja. Az első látszólag beszámol a niceai zsinat előtti és közvetlenül a zsinat utáni egyház állapotáról, melyre úgy tekintett, mint a saját idejének egyházának tükrére. A második részben a szerző arra törekszik, hogy megindokolja saját kora egyházának szomorú állapotát, és a harmadik részben meg akarja mutatni az olvasóinak, hogy az ennyire különböző vélemények és szekták sokféleségében hogyan tudják felismerni az igazságot, és elválasztani azt az erkölcsi tévedésektől.

Az így kapott előszó egy kusza, szószátyár mű, ami csak azért érdekes, mert a szerző a saját korát párhuzamba állítja a negyedik századdal és megpróbál levonni a történelemből hasznos tanulságokat, hogy elfojtsa saját aggodalmát.

Megjegyzi, hogy 1333 év telt el azóta, hogy Nagy Konstantin a niceai zsinaton elnökölt. Ez a szám nyilvánvalóan hamis, mert ha Chytraeus 1563-ban írta ezt, akkor valójában 1238 év telt el a zsinat óta. Nyilvánvalóan nincs mit magyarázni a kommentátor dátumát illetően. Ezután visszatér a saját korához, amit hamis doktrínák jellemeznek, amelyek váratlanul belopakodnak és teret nyernek azok retorikai készségeik miatt, akik kihirdették őket, mindaddig, amíg a keresztény közösségek nincsenek megosztva képesek ellenállni nekik. Chytraeus ennek ellenére az állandó hit jelenlétét helyezi előtérbe, melyet a szentek közössége tart fenn mindenkor, az igaz hívek azok, akik nem, és azok, akik sohasem csüggedtek el a külső kísértések miatt. Így kialakult a tökéletes egyensúly a negyedik századi igazhitűség és eretnekség között, illetve a saját korában is, Chytraeus ezt az elméletet igazolja néhány nagyon pontos látszólagos történelmi párhuzam vonásával, amelyek sokkal inkább a dogmán, mintsem a történelmen alapulnak.

Még Konstantin előtt, több római császár is mindent elkövetett azért, hogy aláássa és elpusztítsa a kereszténységet. Valójában a legkegyetlenebb üldözés közvetlenül Konstantin csatlakozása előtt történt, és elsősorban Diocletianus, Maximianus, Galerius "Maximinus" és Licinius követett el. (A császárok pontos listája, akik Konstantin közvetlen elődjei vagy kortársai voltak, különös módon ellentmond a szerzőnk által megadott niceai zsinat teljesen valószínűtlen időpontjának!) Amint Konstantin Licinus legyőzésével helyreállította a békét és a nyugalmat az egyházban, a gonosz haragos lett és elősegítette a harcot az egyházi tudósok között a "keresztény hit legfontosabb része", Krisztus istenségéről. Mindezt – a gonosz – Arius előtérbe helyezésével kezdte, aki azt tanította, hogy Isten Fia pusztán a legfelsőbb teremtmény, nem az Atyával egylényegű. Hamarosan az egész kereszténység részt vett a vitában, nagyrészt a nem hívők örömére. Konstantin, akinek véget kellett volna vetni a veszekedésnek, elküldte Szent Hosius córdobai püspököt, hogy tárgyaljon Sándor, alexandriai püspökkel és Ariusszal. Amikor minden tárgyalás kudarcot vallott, összehívta a zsinatot, melyen Ariust egyhangúan elítélték. Bár Chytraeus megjegyzi, hogy a béke egyáltalán nem volt végleges, mert közvetlenül a zsinat után az ariánus párt átrendeződött, és bár maga Arius "szörnyű halálban" meghalt, az általa kezdeményezett eretnekség elterjedt, és sok más szekta létrejöttét elősegítette. A szentháromság tagadók egy hosszú listája jött létre, kezdve Photinus-al ("akinek eretnekségét megismételte a spanyol Michael Servetus, akit 1553. október 27-én Genfben égettek el a Savoyában"), és ezen ment keresztül Aeriuson, Eunomiuson és Sabelliuson át Macedóniusig mindenki és az ő pneumastomachusai. Chytraeus szentháromság tagadó ismereteiről azt mondhatjuk, hogy tükrözi a kor történelmi ismereteinek állapotát.

Hogyan lehet a negyedik századot Luther reformációjának párhuzamának tekinteni? Ez az a kérdés, amelyet Chytraeus olvasója feltesz ebben a szakaszban. A nyilvánvaló válasz az lenne, hogy V. Károly egyfajta utolsó napok Konstantinja, Lutherrel pedig Arius egyenértékű, számtalan szektát életre keltve. Bár ez a párhuzamba állítás túlságosan nyilvánvaló, amit Chytraeus el akar kerülni. Ezért anélkül, hogy túl sokat emlegetné ezt, egy sokkal kifinomultabb és dogmatikusabb párhuzamot von Konstantin megállapodása és Luther reformációja között. A gonosz annyira bosszús lett mindkét eseménynél, hogy azonnal tömeges szekta terjeszkedésbe kezdett – Konstantin esetében Ariust, Lutherre pedig különböző módon reagált. Ennek a párhuzamosságnak a megteremtésével Chytraeus két legyet ütött egy csapásra. Nemcsak ő mutatta meg az igaz híveknek, hogy a történelem, amelyet Isten előre elrendel, megismétli önmagát, hanem megmutatta az uralkodót is, akinek a kommentárját ajánlotta, ami ösztönözte a lutheránus vallást (melanchtoni színezettel) a királyságában, hogy úgy tekintsenek rá, mint aki egyenlő a 16. századi Konstantinnal. Ugyanakkor, amint azt az eretnekekről szóló listája mutatja, terjedni kezdett válaszul Luther reformjaira. Chytraeus magasztalta a lutheranizmust, amire az igazhitűség normájaként tekintett.

A szekták, melyeket a gonosz idézett elő válaszul Luther reformációjára megfelel annak, amit manapság a történészek „radikális reformátoroknak” neveznek. Chytraeus kiemeli az anabaptistákat, amit Nicolaus Pelargus Cygneus alapított. Noha figyelembe véve Storch szektáit csupán a sok kortárs szekták közül egy, amit a gonosz a niceai zsinat után élesztett fel, tisztában volt Storch hibáinak pontos természetével és pontos listát ad azokról: Stroch meg akarta szüntetni az elöljárókat és elutasított minden emberi hagyományt, valamint az ige prédikációját és a szentségek hatékonyságát, miközben a lelkesedést az ember létjogosultságának jeleként tekintette "coram Deo". Sokan csodálták "kitűnő tanulási képességük és jelentős retorikai készségeik miatt" (mediocri doctrina et facundia praestantes), jegyzi meg Chytraeus, de különösen két ember: Thomas
Müntzer és Andreas Bodenstein von Karlstadt. Az előbbi, szerzőnk szerint, a parasztok lázadásáért volt felelős; az utóbbi terjesztette el először az eucharisztia hamis tanítását Németországban. Chytraeus rendkívül jól tájékozott a tizenhatodik század eleji radikális reformátorokról, és úgy gondolta, hogy ezeknek a szektáknak a felbukkanása sokkal károsabb, mint a „szerencsétlen” eucharisztikus vita volt, amelyet úgy látott, mint ami szigorúan a tudományos körökre korlátozódott. Azt állítja, hogy az eucharisztikus vita nem űzte el a híveket az egyháztól, míg Karlstadt tanítása valójában sok potenciális hívet elriasztott. Folytatva a mesterséges összehasonlítást Luther és Konstantin között, Chytraeus azzal fejezi be előszavának első részét, hogy szomorúan megjegyzi, hogy az egyház egységes volt, amíg Luther életben volt. Halála után új viták és nézeteltérések merültek fel; Luther doktrínáit meghamisították, ez sokakat az epikureusok kétségbe vonására és az egyház megvetésére vezetett. Chytraeus ezzel zárja le a bevezető részt. Nyilvánvaló dogmatikai aggodalmai ellenére egy célt ért el: olvasóinak nincs kétsége azt illetően, hogy Luther reformációjának a modern párja Konstantin egyezsége.

Az előszó első és második része keveredik egymással: az egyház szomorú állapotának magyarázatát egy tanács követi arról, hogyan lehet megtalálni az igazságot a hamis nézetek ilyen változatosságában. Chytraeus egy korábbi kérdés megválaszolásával próbálja elkezdeni a második részt. Elhagyva a konstantini kort, meghívja olvasóit, hogy haladjanak tovább és tanulmányozzák az egyház történetét a kezdetektől a saját korukig. Valójában Chytraeus egyháztörténet fogalma nem csak ahhoz a különös látszólagos párhuzamhoz ad kulcsot, amit létrehoz Konstantin és Luther között, hanem a Jelenések könyve iránti érdeklődéséhez is.  Elmondása szerint az egyháztörténet megmutatja azt, amikor Isten igaz tanítása elkezdett győzedelmeskedni, még nézeteltérések és nyugtalanságok felmerülése ellenére is. Amellett, hogy meg akarja mutatni a hívőknek, hogy a történelem Isten parancsa által meghatározott módon ismétlődik, betekintést akar adni, hogy ismétlődik meg önmagában -, és azt is be kell bizonyítani, hogy a Jelenése könyve Isten rendeletének összefoglalója arról, hogyan kellene alakulnia a történelemnek. Ezért felkéri olvasóit, hogy térjenek vissza a prófétákhoz és magához Krisztushoz, majd az apostolokhoz, Alexandriai Szent Atanázhoz, Szent Ágostonhoz, és a niceai zsinathoz, egészen a saját korszakuk felé haladva. A történelmet Krisztus próféciájának fényében, amit Máté 24. fejezete ír és más bibliai szakaszok tükrében kellene látni. Chytraeus szerint Jelenések könyve az egyetlen olyan bibliai könyv, amelyet olyan formában szántak, amilyennek az egyháztörténelemnek kellene lennie. Chytraeus ragaszkodik ahhoz, hogy ez a könyv rendkívül fontos: ez nem egyszerűen a gonosz katalógusa, hanem megmutat minden nézeteltérést, eretnekséget, doktrínák félreértelmezését és így tovább, amit az Atya és Jézus Krisztus jóságban és igazságosságában rendelt el. A Jelenések könyvének ez az értelmezése bemutatja, hogy Isten bölcsessége révén megengedi az eretnekséget és a nézeteltéréseket az egyházban, így a hívek jobban ellen tudnak neki állni és nem kerülnek olyan helyzetbe, amelyet Chytraeus „epikureus kétely” kifejezéssel illet.

Valójában megjegyzi, hogy aki megfigyeli a polgári hatalom békéje és jóléte közötti ellentmondásokat és a viszályt az egyházban megkísérelheti azt gondolni, hogy Isten a polgári hatalmaknak kedvez és a keresztény vallás fölé helyezi őket. Ennek példájaként Chytraeus a Római Köztársaság jólétét idézi, amely ellentétben áll az egyház szomorú állapotával. Ugyanennek a jelenségnek a kortárs példája a pápai kúria látszólagos békéje és jóléte, amely ellentétben áll a protestáns egyházak többszörös széthúzásával. A Jelenések könyve isteni bizonyságot tesz arról, hogy a keresztény igazság teljes pompájában csak akkor jelentkezik, ha szembesülnek a hazugságokkal és az eretnekségekkel. Chytraeus állítása szerint ezt a kereszténység történetének eseményei teljesen megalapozzák: a kegyelem, a szabad akarat és a hit általi megigazulás helyes tantételét Augustinus és Luther nem magyarázták volna annyira egyértelműen, ha nem szálltak volna szembe a pelágiánusokkal és a pápistákkal. 

Mivel úgy látja, hogy az utolsó korszakban él, közvetlenül az utolsó ítélet előtt, Chytraeus természetesnek találja, hogy az igazság próbának lesz kitéve. A keresztény egyházat úgy látja, mint egy idős emberi testet, amely mindenfajta betegséget vonz. A szerzőnk szerint azonban nincs ok a kétségbeesésre, aki szerint 5525 év telt el a teremtéstől 1563-ig. Nincs okunk azt gondolni, hogy Isten Fia nem védi meg az egyházat a szektákkal szemben ebben a rövid időben, ami az utolsó ítéletig maradt még.

Chytraeus előszavának harmadik része azzal a problémával foglalkozik, hogy miként ismerhetjük fel és őrizhetjük meg az igazságot, és keveset foglalkozik a Jelenések könyvével. Valójában azt is mondhatnánk, hogy a lutheránus teológia egy rövid összegzését adja a laikusok számára, amelyet XIV. Erik minden bizonnyal hasznosnak talált volna. Chytraeus többek között a hamis próféta alapvető tulajdonságait írja le, amit minden körülmények között el kell kerülni, ahogy Mt. 7,15-ben olvashatjuk. Chytraeus állítása szerint egy hamis prófétát elsősorban a keresztény doktrína sérülése révén ismerhetünk fel, másrészt az élet és az erkölcsök elleni nyílt gonoszságában mutatkozik meg. Nyilvánvaló, hogy Chytraeus arra használja kommentárját, hogy ez alapján felhívja az olvasója figyelmét a lutheranizmus alap tanításaira, és hogy írásban olyan küldetést hajt végre, mint amit fizikailag elvégez néhány évvel később Ausztriában. Didaktikai keretek között dolgozik, nagyon jól látja, hogy nem kell megmagyarázni XIV. Eriknek, hogy mi a bűnös életmód. Az igaz és hamis doktrína természete azonban magyarázatra szorul, másként az olvasó nem fogja tudni, mi a hamis tanítás.

Mint várható volt, Chytraeus igaz keresztény doktrína ismertetőjegyeit Melanchthon ihlette. Először is a törekvő igaz keresztényeknek imádkozni kellene Istenhez, hogy szívüket a Szentlélek nyissa meg. Aztán naponta olvasnia kellene a Szentírást, és tanulmányoznia kellene a keresztény tanítás összefoglalását és módszerét, amely a rómaiakhoz írt levélében olvasható. Chytraeus számára, csakúgy, mint Melanchthon esetében, a Római levél tartalmazza a keresztény hit összes tanítását. Mivel azonban a legfontosabb szentháromság tagadók az apostoli korban tűntek fel, a legfontosabb hitvallások szintén az apostolok utániak. Ezeket azonban továbbra is úgy kellene olvasni, mint az eretnekek elleni ellenszer, Luther katekizmusával és Melanchton Loci communes-vel együtt.

Ezután felvázolt egy alapvető olvasási rendet a svéd király számára és a körülötte lévőknek, Chytraeus megismétli Melanchthon törvény és evangélium közötti különbségét, mindkettőben a legfontosabb a választott bíró az ortodoxia és az eretnekség ügyében. Végül idézi a hamis próféták néhány konkrét példáját, a leghírhedtebb tanításukkal. Egy jó kereszténynek vigyáznia kellene, különösen a római katolikusokra, ragaszkodva a jó cselekedetekhez, az engedékenységhez és a szerzetesi életmódhoz. Vigyázni kell az anabaptistákra is, akik a polgári rendet hátráltatják, tagadják az eredendő bűnt a csecsemőkben, és tagadják, hogy Krisztus emberi természetben Szűz Máriától született, mint bármely más gyermek, amely emberi anyától született. Ezen felül résen kell lenni Schwenkfeld és szellemisége, valamint a zwingliánus szentségek (Cinglianum dogma) ellen.

Előszavának harmadik részében Chytraeus nagyon határozott útmutatásokat ad az olvasói számára arról, hogy mit kell tenniük, hogy ellenálljanak azoknak a különféle eretnekségeknek, amelyeket a Jelenések könyve mutat, hogy Isten az egyházra küldi azt a pillanatot, amikor az igaz tanítás világossá válik. Noha az előszó logikája sok kívánnivalót hagy, az alapvető iránymutatások mindhárom részében elég egyszerűek ahhoz, hogy a laikusok és a papság is kövessék őket.  

A millennium és az utolsó ítélet

Mialatt Bullinger és Bibliander millennium elképzelése nagy befolyással volt Chytraeus-ra, amit nagyon határozottan ő is a múltba helyez, őt sokkal inkább érdekelte az utolsó ítélet, mint a zürichi reformátorokat és fejlettebb elképzelése volt erről, annyira fejlett, hogy valójában találgatott annak idejéről.

Alapvetően azzal a kijelentéssel kezdte a Jelenések könyve 20. fejezetének magyarázatát, hogy az utolsó ítéletet helyezte a középpontba és nem csak az egész könyv utolsó fejezetét, ezért egy teljeskörű nyolc részből álló magyarázatot szentelt hozzá: (1) van-e ítélet az élet után; (2) ki a leendő bíró; (3) ki fogja megítélni mindazokat, akik halottak és akik újra feltámadnak; (4) hogyan lesznek megítélve; (5) milyen ítéletet fognak kihirdetni; (6) az utolsó ítélet ideje és helye; (7) a tüzes gödör helye, amelyben a kárhozottak örök gyötrelmeket fognak szenvedni; (8) Isten városának helye, ami a mennyei gyülekezet lesz, ahol a kegyesek megtapasztalják az örök boldogságot.

Mielőtt megvitatnánk a hatodik részt, ez az, ami tulajdonképpen megkülönbözteti Chytraeus kommentárját másokétól szükséges néhány szólnunk a Jelenések könyve 20,1-10-ig tartó szakaszáról. Chytraeus millennium iránti lelkesedésének hiánya és az utolsó ítélet dátumának kiszámítása iránti érdeklődése közötti ellentét nagyon feltűnő. A Jelenések könyve 20. fejezetének első 10 versét a következő részekre osztja: (1) Sátán megkötözése és eloldozása; (2) Krisztus és a szentek ezer éves uralkodása; (3) Góg és Magóg háborúja Isten városa vagy egyháza ellen.

Chytraeus forrásai a Nicea utáni millenizmusról Euszebiosz-tól (Historia Ecclesiastica - Egyháztörténet 7.25), Justinus Párbeszéd Trypho-val és Lactantius Divinae institutiones – Isteni tanítások 7. könyvéből származtak.  Nyíltan elítéli a két utóbbi szerzőt, valamint Papiaszt (akit Euszebiuszon keresztül ismert) és az anabaptistákat, akik ugyanazt a hibát követték el "nostra aetate".  Míg Bullinger millenium elutasítása erélytelen volt, legalább azt mondhatjuk, hogy Chytraeus egy konkrét teológiai ellenvetést hallat: Krisztus soha nem ígért földi királyságot tanítványainak.

A rostocki teológus azonosítja az angyalt Krisztussal, aki leláncolta Sátánt. A Megváltó láncolta az ördögöt a feltámadása során, nem azért, hogy elvegye hatalmát, hanem azért, hogy korlátozza azt. Az első feltámadás az Istenhez való valódi megtérés, amely megegyezik a Krisztusba vetett hittel, mint aki az egyház egyetlen feje. A millennium pontos időtartama kevésbé érdekli Chytraeus-t, aki úgy dönt, hogy követi Bibliander Chronologiá-jának 13. táblázatát, amely az evangélium terjedését tekinti a millennium kezdetnek i. u. 73-tól és VII. Gergely pápa uralkodásának kezdetével ér véget 1073-ban.

A millennium egyértelműen a múltba került, úgy tűnik, hogy Chytraeus a Sátán eloldozásának idején él. Ezért szentel némi figyelmet Góg és Magóg seregeinek magyarázatára, csak hogy előálljon azok globális azonosításával, mint az egyház összes ellensége, legyenek azok a törökök, a szaracénok, az eretnekek, vagy kegyetlen zsarnokok. Ők az ördöggel együtt fognak elégni a kénes tóban. Amint ez megtörténik, Chytraeus természetesen az utolsó ítélethez fordul. Miközben támogatja az ortodox tant, miszerint az utolsó ítélet dátumát isteni módon határozzák meg, és ne találgatásokkal, Chytraeus ennek ellenére számos különböző kalkulációban vesz részt.

A kozmikus hetet vette alap elképzelésnek a világ időtartamához, és a hetedik millenniumra az örök szombatként tekintett.  Ezután két számítását terjeszti elő (egyik sem a sajátja), miszerint hány év van hátra a világ végéig. Néhányat - összeadva az 1290 napot és 1335 napot a Dániel könyve 12,11 alapján – úgy számol, hogy Dániel idejétől a világ végéig 2625 év telt el. Egy másik lehetőség szerint 2 Péter 3,5-öt veszi alapul és úgy számol, hogy annyi év van Krisztus eljövetele és a világ vége között, mint Ádám teremtése és az özönvíz ideje között, tehát 1565 év. Ennek a feltevésnek a hátterében maga Krisztus áll, aki az özönvizet az utolsó ítélethez hasonlítja a Lukács evangéliuma 17,26-ban. Ráadásul, Chytraeus megjegyzi, hogy ez az érték megfelel a Krisztus megtestesülése és a feltámadás közötti évek számának, ha a jubileumi éveket számoljuk. Krisztus harminchárom éves korában feltámadt a halálból, és vissza fog térni megítélni élőket és holtakat a 33 jubileumi év után, más szavakkal 1650 naptári év után. Ez azt jelenti, hogy a világ végére 1684-ben (a jubileumi évek számítása szerint) vagy 1695-ben (2 Péter 3,5 számításaira alapozva) kerülhet sor. Ennek a hipotézisnek az a további előnye, hogy a Jelenések könyvében ez 42 hónapként, vagy 3,5 évként jelenik meg, ha 3,5 jubileumi évet, azaz 175 naptári évet számítunk az Antikrisztus kinyilatkoztatásától az utolsó ítéletig. Chytraeus számára nem kétséges, hogy az Antikrisztus teljes mértékben megjelent a saját századában 1520-ban (az Exsurge Domine pápai bulla megjelenésével), a világnak 1695-ben kell véget érnie.

Így, bár úgy tűnik, hogy elrejtőzik a névtelen vélemények mögött,
Chytraeus végül rögzíti az utolsó ítélet dátumát. A reformáció kulcsszerepet játszott a világtörténelemben, mint egy katalizátor, amely az Antikrisztus megjelenését váltotta ki. Chytraeus szándéka, hogy rögzítse az utolsó ítéletet a történelemben, valamint az Antikrisztusról alkotott véleményét, hogy bármilyen hatalom (beleértve a római katolikus egyházat), amely ellenzi Luther reformjait, ez az, ami a legjobban megkülönbözteti kommentárját a zürichi iskolától. Noha Chytraeus bizonyos részleteknél, például a hét pecsét értelmezésénél erősen függ Bullingertől, alapvetően különböző hermeneutikájuk van, amelyben egyértelműen úgy látja Jelenések könyvét, mint egy könyvet, ami az ő idejéről szól. Éppen ez tette Chytraeus kommentárját "lutheránussá", nem pedig "reformálttá".

Júniusban történt ismét, hogy a MTA Természettudományi Kutatóközpontja és a TIT közös cikkírópályázatán különdíjban részesítették a Jézus tényleg cölibátusban élt c. írásomat. Ezúton is köszönöm szépen.

Az alábbi szöveg egy fordítás, amit én készítettem. Irena Backus könyve Reformation Readings of the Apocalypse nagyon sok új és hasznos információt nyújt a reformációkori Jelenések könyve értelmezésekről.

Ha idézed a fordítás bármely mondatát az én fordításomban, kérlek mindenképpen írd oda, hogy ez honnan származik. Köszönöm. 

Antoine Du Pinet Jelenések könyve kommentárja

Antoine du Pinet személyét illetően a mai napig vannak bizonytalanságok.Egy bizonyos Antoine Pignet, a Genf közelében elhelyezkedő chablais-i Ville-la-Grand lelkipásztora volt 1538 októberében. Erre az információra egy levelezésből következtethetünk, ami Pignet és Kálvin között zajlott 1538-1540 között. Antoine Pignet végezte Kálvin munkáinak nyomdai korrektúrázását. A reformátor a strasbourgi száműzetése idején írt egy levelet Kálvinnak 1539. október 4-én, melyben az állt, hogy csak a legutolsó latin változatát olvasta a Válasz Sadoletnek című munkának, de az írás választékossága és a téma fontossága olyan nagy hatást gyakorolt rá, ami miatt azt javasolta, hogy lefordítja a művet francia nyelvre is. Így szélesebb körben is elérhető lenne. Még ugyanebben az évben, október 27-én a Guillaume Farel-nek írott levélben Kálvin teljesen világossá tette, hogy a Válasz Sadoletnek c. munkáján két fordító is dolgozik egy időben, versenyeznek egymással, és kettőjük közül az egyik Pignet volt. A francia fordítás végül Genfben jelent meg 1540-ben Michel du Bois nyomdájában, bár arra semmi sem utal, hogy Antoine Pignet vagy fordító versenytársa ott dolgozott volna.

Pignet 1539-ben franciául publikálta a Jelenések könyvéhez írt kommentárjának első kiadását, melynek a Familiere et brieue exposition sur l’Apocalypse de sainct Jehan l’apostre címet adta. A kommentár jelentős módosításon esett át 1539 és 1543 között, amire a későbbiekben részletesen kitérünk. A második kiadás alkalmával némi módosítás már megfigyelhető, ami az Exposition sur l’Apocalypse de sainct Jean cím alatt jelent meg. A harmadik kiadás 1545-ben látott napvilágot, mely Jean Girard nyomdájában készült, (mint majdnem az összes többi) ebben a kiadásban nem történik szövegi változás. A negyedik kiadás - amit vélhetően Genfben fordítottak - nem tünteti fel a szerzőt és valószínűleg Franciaországba vitték és 1552-ben adták ki. Pignet 1548 után már nem Ville-la-Grand vagy Genf környékén tartózkodott. Abban a levélben, amit Kálvin írt Farelnek 1548. március 19-én, a reformátor utal egy mozgalomra, amit du Pinet indított el, melynek célja, hogy megfékezze néhány prédikátor intő prédikációját, beleértve Kálvinét is. Bár a reformátor diadalmasan bejelentette, hogy ellenfelei megsemmisítették továbbá azt is, hogy du Pinet-et száműzték a városból (CO 12.667-668). Du Pinet a kezdeti nyomdáknak köszönhette, hogy munkájának negyedik és ötödik kiadása létrejött. Beza valószínűleg nem önként vállalkozott 1557-ben arra, hogy lefordítsa az előszót franciára, ezáltal pedig elérhetőbbé tegye a szélesebb tömeg számára.

Elképzelhető, hogy Pignet Jean Sturm tanítványa volt az utolsó párizsi időszaktól kezdve. Pignet 1510 körül született és Kálvin tanulótársa volt Orléans-ban. Semmit nem tudunk róla 1543-tól egészen 1560-ig, ebben az évben bukkan fel Lyonban „egy bizonyos előkelő nemes ember szolgálatában”, aki valószínűleg, mint magántanár alkalmazta őt. Du Pinet-nek (így hívta magát 1560 után) nem kevesebb, mint 9 munkája maradt fenn, ezek közül 5 fordítás francia nyelvre, ami Lyonban jelent meg 1560 és 1566 között, halálának évében. Ezek a következők: Le troisieme livre ou tome des Epistres illustres composees en espagnolpar don Ant. de Guevare (1560); Historiaplantarum (1561); CaiePlinesecond: I'histoire du monde (1562, számos kiadást élt meg 1625-ig); Plantz, pourtraitz et descriptions deplusieurs villes etforteresses (1564); La conformite des eglises reformees de France et de I'Eglise primitive (1564); Taxes des parties casuelles de la boutique du Pape (1564); Les secrets miracles de nature et divers enseignements de Levin Lemnius (1566); Les commentaires de Pierre Mathiole sur I'histoire des plantes de Dioscorides (1566); Les lieux communs de la. sainte Ecriture par W. Musculus (1577, halála után publikálták).

Du Pinet 1560 utáni irodalmi munkássága alapján világosan kimutatható, hogy ugyanaz a személy volt, mint Antoine Pignet, aki Kálvin barátja volt és a 16. századi genfi Jelenések könyve kommentár írója, amelyet a következőkben részletesen megvizsgálunk.

Szövegi változások 1543-ban

Pinet kommentárjának minden kiadását titokban nyomtatták ki. Az első és a negyedik kiadás teljesen névtelenül került kiadásra. A második, a harmadik és az ötödik kiadásban a szerző neve csak a Simon du Boisnak ajánlott levelében jelenik meg. („Antoine Pignet á Simon Silvius”). Minek köszönhetően rendelte úgy a sors, hogy a könyv Franciaországba került? Mi miatt nem volt teljesen elfogadható a könyv tartalma? Bármi is legyen az oka, az olvasón ez nem segít, hanem hirtelen szemben áll a szerző megfoghatatlansága és a kommentárja ismertsége között.

Mint már bemutattam, du Pinet szemléletmódja kulcsfontosságú teológiai kérdések köré csoportosult a Jelenések könyve tanulmányozásakor, úgymint a millennium vagy az Antikrisztus azonosítása. Ezen nem is változtatott semmit 1539 és 1543 között. Bár a kommentárt lényegesen átírta az 1543-as újabb kiadás alkalmával, de többé már nem változtatott rajta (bár az 1552-es kiadásból kihagyta a bevezető részt, azzal a céllal, hogy az anonimitását megőrizze). A továbbiakban az előszót fogjuk megvizsgálni és a szöveg jelentősebb változásait elemezni az 1543-as kiadás alapján a Jelenések könyve 12. és 20. fejezetében.

Az 1539-es kiadás előszava, mely az Argument ou diuision de l’Apocalypse de sainct Iehan címet kapta (Szent János Apokalipszisének felosztása), ez egyfajta kirakós, melyben kombinálja Bede Venerable irányadó felosztását és emlékeztet még fiore-i Joachim elképzelésére is. Pinet úgy rendszerezi Jelenések könyvét, mint egy levelet, ami Jel. 1:4-el kezdődik (János apostol a hét egyháznak írja, amelyek Kis-Ázsia tartományában találhatók), az első három vers prológusként szolgál. Du Pinet szerint, a levél hét látomást tartalmaz. Az első látomás Jel. 1:10-el kezdődik és Jel. 3:22-el végződik; a második látomás Jel. 4:1-7:17-et öleli fel; a harmadik Jel. 8:1-11:19; a negyedik Jel. 12:1-14:20; az ötödik Jel. 15:1-16:21; a hatodik Jel. 17.1-20.15; és a hetedik Jel. 21:1-22:21. A látomások tartalmának leírása nem több, mint Bede francia parafrázisa. Az első látomás a hét levélről szól; a második a pecsétekről; a harmadik a hét angyalt és a hét trombitát mutatja be; a negyedik egy nőt, egy sárkányt és két fenevadat; az ötödik, Isten haragjának hét poharát; a hatodik Babilon kárhozata; és a hetedik az örök szombat és a választottak dicsősége. Amiben du Pinet eltér Bede-től az az, hogy neki erősebb időbeli elképzelése volt az egyes látomások időtartamára vonatkozóan, mint Bede-nek. Összegezve a látomásokat elmondhatjuk, hogy Jézus keresztre feszítésétől kezdődik és egészen a világ végéig tart, minden látomásban hét dolog kerül felszínre (pl; hét levél, hét pecsét, hét pohár stb.) Ezek a dolgok egymás után következnek, a második látomás bemutatja az evangélium üzenetének megértését; a harmadik a proklamáció, kihirdetés; a negyedik az igaz hívő állhatatossága és üldöztetése; az ötödik Isten bosszúja az üldözők iránt; a hatodik Isten ítélete az üldözők felett; és a hetedik az igaz hívők örök békéje. „Minden látomás” folytatja du Pinet „hét részre oszlik, mely szerint az üldözések és az üldözők különböznek egymástól és a hét kornak megfelelően Krisztustól egészen a világ végéig tart.” Ő úgy látta magát, mint aki a hatodik korban él. Az első kort a zsidó felkeléstől számította; a másodikat a Római Birodalom által indított keresztényüldözéstől; a harmadik az eretnekség felemelkedése és a negyediket a tengerből felemelkedő fenevad megjelenésében látta. A hatodik kor a fenevad vagy az Antikrisztus megjelenésével kezdődik, majd ezt a kort kellene követnie az egyház számára az örök nyugalom hetedik korának.

A világ hetedik korának elképzeléséről semmi újat nem mondanak, nem is tartották fontosnak, különösen azután, hogy Augustinus is írt erről a De Trinitate (4.4.7.) című művében. Du Pinethez hasonlóan Augustinus is úgy tekintett magára, mint aki a hatodik korban él, a világ végét megelőző korszakban, majd ezt követően a mennyei Jeruzsálem békéje fog eljönni. Bár du Pinet-től eltérően, Augustinus a hatodik kort Krisztus születésétől kezdve számolta. Bár Fiore-i Joachim átvette az alapvető augustinusi elképzelést, melyet az Expositio in Apocalypsim c. művében írt le (amelyet du Pinet talán jól ismerhetett, tekintettel arra, hogy Velencében publikálták 1527-ben), du Pinethez hasonlóan, Joachim is a történelem kezdetét Krisztus keresztre feszítésétől számította, és bár Jelenések könyvét 8 részre osztotta, és nem hét látomásra, ahogy Du Pinet tette. Joachim számára a könyv minden része hét generációt ölel fel, a generációk egy-egy korszakot jelentenek, így az első kor (Jel. 1:1-3:22) volt az apostolok kora; a második (Jel. 4:1-8:1) a pogányok általi keresztényüldözések; a harmadik (Jel. 8.2-11.18) az eretnekség felemelkedésének kora; a negyedik (Jel. 11:19-14:20) az iszlámmal való küzdelem kora; az ötödik (Jel. 15:1-16:17) a római egyház Német Birodalom elleni harcáról tudósít; és a hatodik kor (Jel. 16:18-19:20) jelöli Krisztus győzelmét a fenevad felett. A hetedik kor (Jel. 20:1-10) egy spirituális kor volt és végül a nyolcadik kor (vagy egység) megfelel a mennyei Jeruzsálem metatörténelemi szakaszának. Bár du Pinet nem hitt egy földi millennium létrejöttében, ennek ellenére kirívóan hasonlít Joachim hét látomásának interpretációjához. Ellentétben Joachim-al (ha valóban létezett Joachim és nem a tanítványok találták ki ezt a modellt), du Pinet nem volt kiemelkedő bibliai kommentátor, és bár átvette a hét látomás klasszikus joachim-i motívumát, mindegyik tartalmaz hét dolgot (generációkat, Joachim Expositio c. művében), úgy tűnt nem teljesen biztos mit kezdjen ezzel. Vajon feltételezhetjük a hét korról, hogy mindegyik egy külön üldözést vagy üldözőt foglal magában? Hogyan lehet ezt az állítást összhangba hozni a du Pinet által korábban írt előszóval, ahol azt mondta, hogy minden egyes látomás hét tárgyat foglal magában, mint a levelek, pecsétek, kürtszók és így tovább.

Mindent összevetve a du Pinet által 1539-ben írt elősző egy elegyített produktum volt, vegyítette a könyv ortodox felosztását Bede hét látomásával, ami keveredett Joachim elképzelésével, egyetértett a fiore-i apát hét korról szóló beszámolójával, de óvatosan kikerülte a spirituális kor fogalmát. Ennek ellenére az előszó mégis magán hordozza Fiore-i Joachim egzegézisének bélyegét vagy az ő tanítványiét, és mi több egy erősen eszkatológikus felhangot is.

Nem csoda, hogy az 1539-es kiadás dátum és aláírás nélküli előszavát kicserélték három teljesen különböző előszóra 1543-ban: az aláírt ajánlólevél du Pinettől Simon Silviusnak, amit 1543 áprilisában kelteztek. Egy rövid részlet a címből: De l’authorité et usage de l’ Apocalypse (a vitáról röviden ld. 1. fejezet), és még egy rövidebb részlet a könyv felosztásáról, nyilván próbált bemutatni egy következetesebb sémát, mint az 1539-es kiadás. Mint azt bemutatja du Pinet levele du Bois-hoz, az 1539-es kiadást csak részben hagyták jóvá, bár az 1543-as kiadásból nyilvánvalóan nem hagytak másolatokat a boltokban...

A Crash Course YouTube csatorna egy oktatási oldal, amely a középiskolákban is tanított alapvető tárgyak – fizika, kémia, irodalom, világtörténelem - tananyagát dolgozza fel laza, közvetlen, jól követhető stílusban, és ugyanakkor igényes, színes grafikai látvánnyal is rendelkezik. Ezenkívül találunk még olyan izgalmas epizódokat is, mint például a tea történet.

Képkivágás a Mythical Language and Idiom: Crash Course World Mythology #41 részből: https://www.youtube.com/watch?v=qmpDK-8ib2Y

A "Crash Course Mythology" ennek a csatornának a része, amely mulatságos, könnyen érthető, krossz-kulturális betekintést ad a világmítoszokba. A videó témái között szerepel a görög vagy afrikai panteonok története, a teremtéstörténet, de még a különböző apokalipszis-elméletek bemutatása is helyet kap. Sőt, megismerkedhetünk a skandináv és a polinéz mitológiával is. Olyan vallási témákkal foglalkozik, amelyek lehetőséget adnak a diákoknak, hogy összehasonlítsák egymással a különböző vallásokat.

A "Crash Course Mythology" – a maga műfajában - egy igen jelentős nézőszámmal rendelkező sorozat a Youtubon. Egy rész átlagosan 10-12 perces, de vannak ettől rövidebb részek is. Jelenleg angolul nézhető.

A "Crash Course Mythology" kiválóan dolgozza fel a különböző vallások mitológiáit, egy új utat nyit meg tudományos berkeken belül, hogy miként lehet könnyedén és szórakoztatóan eljuttatni a fiatalabb korosztály számára a különböző vallások történetét. A jó minőségű animációval könnyedén szólítja meg a fiatal korosztályt, akiknek így imponálóbb lehet, hogy megnézzenek egy részt. Az alkotók a feldolgozott történetekhez nem az adott vallás szemszögén keresztül nyúltak, hanem irodalmi/szakirodalmi szemszögből dolgozták fel az adott témát. Nem egy adott vallási szemszög, egyetemesnek vélt igazságából indultak ki, ezzel meghagyják a nézőnek azt a lehetőséget, hogy maga vonja le a saját következtetéseit.

Képkivágás a Mythical Language and Idiom: Crash Course World Mythology #41 részből: https://www.youtube.com/watch?v=qmpDK-8ib2Y

Mint az életben semmi, ez sem tökéletes, és számos kritikával lehetne illetni az alkotókat. Az egyik ilyen, hogy a sorozatban nem biztos, hogy feltétlenül megfelelően használják – illetve nem használják – a szakszavakat. Azzal a váddal is lehetne illetni őket, hogy túlságosan leegyszerűsítik a történeteket és néhol szájbarágós is.  

Minden hiányosság ellenére a "Crash Course Mythology" egy lépés afelé, hogy a vallás oktatása elinduljon – legalább külföldön – a 21. században használt eszközök segítségével egy új világba.

Az alábbi szöveg egy fordítás, amit én készítettem. Irena Backus könyve nagyon sok új és hasznos információt nyújt a reformációkori Jelenések könyve értelmezésekről.

Ha idézed a fordítás bármely mondatát az én fordításomban, kérlek mindenképpen írd oda, hogy ez honnan származik. Köszönöm. 

Augustin Marlorat

Jelenések könyve 20. fejezet

Marlorat Jelenések könyve 20. fejezetének magyarázatából látni fogjuk, hogy Meyerhez hasonlóan ő is úgy érzi, hogy a vég idején él, Sátán eloldozásakor, közvetlenül a vég előtt. Gyakorlatilag Meyer szolgál itt egyedüli forrásként Marlorat számára. Mégis fontos megjegyezni, hogy amíg az ecclesiasta Bernensis-t hozzácsatolta a saját Jelenések könyve 20,6 kommentárjához javaslatok sorával szándékozott bemutatni, hogy a pápa nem lehet Krisztus papja. Marlorat alig utal a pápaságra (Meyeren keresztül) az Expositio-ban, a Jelenések könyve 20. fejezeténél. így jelentősen gyengült Meyer eszkatológiája és annak ragaszkodása ahhoz, hogy azonosítsa a pápaságot az Antikrisztussal. A kérdés csupán az maradt, hogy milyen értelemben érzi úgy Marlorat, hogy az utolsó időben él, amikor Sátán eloldoztatik. Saját észrevételében a Jel. 20,1-ről azt mondja, hogy van egy feszültség az utolsó napok felfogásában. Jól érezhetően követhette Primasius-t vagy Bede-t, miszerint az angyalt azonosította Krisztussal, aki rejtélyes erejével [abys] megállította a gonoszt attól, hogy megtámadja az emberiséget ezer évig ítél, azaz addig, amíg a világ tartani fog. A Jelenések könyve 20. fejezetének összegzésekor Marlorat nem zár ki egy időileg nem meghatározható magyarázatot, mely szerint másodlagossá válik, hogy az utolsó ítélet közel van-e vagy sem:

Az utolsó ítélet közeledtével, Sátán sokkal kegyetlenebbül fogja támadni a keresztény egyházat annak érdekében, hogy leigázza azt. Bár, Krisztus, az egyház vőlegénye és a minden felett uralkodó király, teljesen megszabadít a feltámadás napján és szörnyű bosszút fog állni ellenségein, ahogy János tanította nekünk ezt ebben a fejezetben. Ez az angyal Krisztus, erős harcos, akiről Lk 11,22 mondja: „De ha nála erősebb tör ellene, és legyőzi őt, akkor elveszi fegyverzetét, amelyben bízott, és szétosztja a zsákmányt.”

Marlorat a jövőre koncentrál, eltérően Primasius-tól, Bede-től és Du Pinet-től. Az ő alapvető gondja az, hogy megmutassa a protestáns követőknek, akiket üldöznek a hitük miatt, hogy az igaz egyházat Krisztus meg fogja menteni az utolsó ítéletkor. Ennek a megmentésnek a közelségét nehéz megítélni, és Marlorat használja Meyer exegézisét a 2. és 3. versről, ami nem tesz hozzá ettől több információt.

Mint a második fejezetben is említésre került: Meyer magyarázata az ezer éves időszakról a 2. és 3. vers szerint prófétikus volt. Szerinte a millennium az evangélium kiáradásával kezdődött és a vége felé közeledik i. u. 1000 körül, amikor a pápaság és a törökök elkezdtek háborút indítani az igaz egyház ellen. Ellenáll a kísértésnek, hogy kölcsönvegye Pürstinger sémáját, (amelyet nagyon hosszan idéz) amelyben lehetővé tette neki, hogy úgy értelmezze a reformációt, mint egy békés időszak, amit Krisztus második eljövetel fog követni. Meyer sajnálkozva kénytelen elismerni, hogy abban az ötszáz éves időszakban él, amikor Sátán végül eloldoztatik. Marlorat kihagyja a részletes idézetet Pürstingertől. Bár felidézte szóról szóra Meyer magyarázatát a második versről, teljesen elutasította Meyer kiliazmus elméletét, cáfolta Giovanni Nanni-t, és a millennium meghatározását, régóta tartunk a vég felé.  

Marlorat eszkatológiája tehát ugyanaz, mint Meyeré, egy jelentős kivétellel: A francia lelkipásztor sokkal többet törődött azzal, hogy vigasztalja a híveit, mint tette a berni megfelelője; kitartott Krisztus végső győzelme mellett és az összefoglalójában lebecsülte a pápaság sátáni természetét, ezzel reményt adott egy jobb jövőre, amelyet Meyer elmulasztott megtenni.

Marlorat Expositio című műve nem csak egy válogatás, és hiba lenne ezt arra használni, hogy Meyer kommentárját rekonstruáljuk, bár gyakorlatilag az Expositio az egyedüli forrás a Jelenések könyvéről, a válogatást Marlorat végezte, ami nem tekinthető túl pontos forrásnak. Így a Jelenések könyve 12. fejezetben csak azok a szemelvények maradtak meg Meyertől, ami hangsúlyozza a kapcsolatot Krisztus és az egyház között, és azokat a magyarázatokat teljesen félreteszi, amely a Törvény és az Evangélium kapcsolatára vonatkozik. Az egyház meghatározása sokkal világosabb, mint Meyer kommentárjában, miszerint az egyház az igaz hívek közössége (teste), ami eredeztethető az apostoli egyháztól és folytatódik többé-kevésbé látható formában a reformáción keresztül. A Jelenések könyve 20. fejezetét Meyer sokkal hűségesebben követi. Marlorat nagyon odafigyelt és nem tartalmaz hosszú kivonatot Pürstingertől, ami valószínűleg megtévesztő volt. Szintén mellőzte Meyer 17 javaslatát, hogy azonosítsa a pápaságot az Antikrisztussal. Ráadásul nagyon tudatosan teszi hozzá a rövid bevezetőt a hívők vigasztalására. Hasonlóan Meyer híveihez ők is Sátán utolsó/végső eloldozásakor élnek, ők az igaz apostoli egyház tagjai, és mint ilyen, hinni kellene Krisztus végső győzelmében a feltámadáskor.

2017. május 24-26. között rendezte az ELTE BTK Történeti Kollégiuma a Test-történetek című konferenciáját, melyen én is előadást tartottam.

A május 25-i szekcióban az alábbi előadók vettek részt.

A konferencia tanulmánykötete előreláthatólag 2018-ban jelenik meg, reménység szerint az én tanulmányom is benne lesz.

Kedves Olvasóim!

Szeretném újonnan felhívni a figyelmet, hogy az oldalról kizárólag az engedélyemmel és jóváhagyásommal lehet átvenni, idézni és hivatkozni a cikkeket. Nagyon örülök, hogy sokaknak tetszenek a témáim és előszeretettel merítenek saját írásaikhoz a blogomon található irományokból, azonban KÉRLEK, HOGY HIVATKOZÁS NÉLKÜL ÉS A MEGKERESÉSEM NÉLKÜL NE TEDD. Nyugodtan keressetek a zsofi1000@gmail.com email címen, ígérem, hogy egy napon belül legkésőbb válaszolok. Én nagyon örülök, ha valakinek tetszik az, amit írok és örülök, ha valaki továbbgondolja, szóval ne fosszatok meg attól a tudattól, hogy erről értesüljek is. Ez mind pozitív visszajelzés nekem. 

Az elmúlt egy évben sajnos közel sem annyi idő jutott a blogomra, mint szerettem volna, de bevallom őszintén, hogy a héten történt hivatkozás nélküli eset arra sarkall, hogy nem éri meg ennyi időt és energiát rászánni az írásokra, ha az illető nem veszi figyelembe a hivatkozási szabályokat. Attól, hogy nem vagyok ismert és egyesek úgy vélik el lehet mismásolni az egészet, lévén, hogy úgy sem veszi észre senki. EZ NEM IGAZ, MERT ÉSZREVESZEM. Azért veszem észre, mert sokat olvasok, és nyilván az érdeklődési körömhöz kapcsolódó oldalakat előszeretettel forgatom, ergo elég könnyen rátalálok a cikkeim átollózott változatára. Eddig észrevettem az Origo egy alhonlapjának a tőlem vett cikkét, észrevettem az Index2 egyik ilyen cikkét, észrevettem valami Bezzeganya reblog cikkét, ahogy a héten is észrevettem a 444.hu/napitortenelmiforras cikkét is. Azért emelem ki a 444.hu-t, mert egyrészt ez a legfrissebb, másrészt nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy a reklamáló email után 10 percen belül választ kaptam, hogy kivizsgálják az ügyet és írnak a szerzőnek. A szerző válaszolt is pár órán belül, ahol némi kifogásokat keresve magának és "elfelejtettem" kliséket írva mégiscsak elismerte, hogy felhasználta az írásomat (azt azóta sem tudom, hogy a tanulmánykötetben megjelentet vagy a blogomon megjelentet, IGEN, mert olyan balfék vagyok, hogy tök ingyen közszemlére adok mindent). Szóval az egészben legalább pozitív volt a szerkesztőség profi hozzáállása. Kárpótlásul azért remélem, hogy egy kis feddést a szerkesztőségen belül kapott. Bár elvileg ez a srác járt egyetemre, szóval nem tudom, hogy ott nem tanították meg a hivatkozási szabályokat?

Mindenesetre engem az alábbi szöveggel vigasztaltak. És nem, nem mondom el melyik cikk volt ez, - bár kitalálható - mert sem a szerzőnek, sem a cikknek nem fogok publicitást adni, így is többet kapott a kelleténél.

Ezúton pedig minden új írásom végére oda fogom biggyeszteni, hogy milyen módon vehető át egy adott írás.  
 

A Lámpást adott-e az Úr kezünkbe? című kötet egy 1995-ben megjelent könyv (Az (magyar) értelmiség hivatása) mintájára készült el, amelynek szerkesztője, ifj. Fasang Árpád hetven magyar értelmiségit kért fel arra, hogy válaszolja meg a kérdést: mit is jelent ebbe a kategóriába tartozni? Ezt újragondolva, tíz évvel később Pogrányi Lovas Miklós állított össze egy új kötetet, hasonló elvek mentén, felkérve kortársait arra, hogy merengjenek el azon, mit értenek ma – a Kádár rendszer után szocializálódott fiatalok – az „értelmiségi” fogalmán.

A kötet huszonöt nem túl hosszú írást öel fel, és a tartalmilag változatos cikkekből kitűnik, hogy mennyire sokféle megközelítési módja létezhet az értelmiségi fogalmának. Így az egyik legkiemelkedőbb konklúziója a kötetnek, hogy a középpontjába állított fogalom egységes definícióját megadni szinte teljesen lehetetlen. Ennek egyik fő oka, hogy ez a kifejezés önmagában képtelen elemzési kategóriaként működni; egzakt módon meghatározhatatlan. Mindent összevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy ahány ember, annyiféle értelmiség-fogalom létezik. Erről árulkodik a szerzői gárda összetétele is, akik rendkívül színes és változatos területeken tevékenykednek – a közmunkástól kezdve az egyetemi beosztásig –, ebből következik, hogy széles spektrumon mozog a fogalomhoz való hozzáállás is. Ennek ellenére van egy-két olyan alappillér, amelyet a kötetet elolvasva ki tudunk emelni, és pár olyan kulcsfontosságú tulajdonság, amivel közelebb kerülünk a fogalom értelmezéséhez.

A szerzők írásait alapvetően három csoportra oszthatjuk aszerint, hogy milyen kiindulópontot választottak az értelmiségi fogalmának vizsgálatához. A szerzők egy kis része csupán személyes tapasztalatait felhasználva írta le véleményét a témáról, mások tárgyilagosan közelítették meg a kérdést, és az értelmiségi fogalmat egy adott történelmi korban vizsgálták. Végül a szerzők többsége ezt a két lehetőséget vegyítette: ők a tárgyilagosság mellett személyes tapasztalatukkal, véleményükkel is kiegészítették írásaikat.

Az értelmiségi kifejezés használatával kapcsolatban két szerző fogalmazott meg csípősebb kritikát. Az egyik ilyen élesebb minősítés Dr. Koncsek Krisztiáné, aki az értelmiséget egy baloldali terméknek gondolja, melynek létezését egyáltalán nem tartja szükségesnek, helyette a polgári értékeket teszi meg követendő példának és mércének. A „Gondolatok az értelmiségről – konzervatív szemmel” című cikkében azt hangsúlyozza, hogy az értelmiségi lét a baloldali liberális szellemi munkásokat jelöli, szerinte a jobboldali, konzervatív ember nem törekedhet az értelmiségi létre: e csoport számára a polgári létformát jelöli ki eszményi ideaként. Véleményével e kötet keretein belül perifériára szorul, ugyanis a szerzők többsége nem kérdőjelezi meg az értelmiség szükségességét, és a társadalomra kiható felelősségvállalási szerepét. Míg ezt az írást egy erős politikai szemlélet hatja át, addig megjelenik egy másik hangvételű cikk is, ahol maga az értelmiségi kifejezés használatának kritikája kerül előtérbe. Dr. Pelle Anita „Konstans multitasking – avagy egy mai magyar nagycsaládos tudástőkésnő mindennapjai” című írásáról van szó, amely szerencsésebbnek tartja az „értelmes ember” kifejezést használni, mert ez olyan emberre enged asszociálni, aki a gondolkodás eszközéhez nyúl. Ezzel szemben az „értelmiségi” szó számára egyfajta gőgöt fejez ki, és kirekesztő érzéseket társít hozzá. A szerzők zömében ugyanakkor nem kelt negatív érzést ez a szó, és végül is majdnem egyetértenek abban, hogy hiba lenne ezt a csoportot csupán a diplomás rétegre, vagy egy adott (szűk) társadalmi csoportra korlátozni. Sokkal inkább olyan tulajdonságokat, készségeket, képességeket hoznak fel az értelmiséggel szembeni elvárásként, amelyeket az embernek magának kell megszereznie. Mégis milyen alaptulajdonságokra gondoljunk?

Az első ilyen fontos ismérvet Mindák Éva említi „A jövő értelmisége” című írásában, ahol az értelmiségi lét alapjaként a kritikus gondolkodást jelöli meg. Sok szerző tartja fontosnak és tekinti kiindulópontnak ezt, amihez szorosan kapcsolódik az is, hogy az értelmiség nem képzelhető el anélkül, hogy ne birtokolná a szellem szabadságát. Ehhez a felvetéshez kapcsolódva több szerző is kifejti aggodalmát, hogy jelenleg ebben a magyar értelmiség erősen korlátozott. Hasonlóan véli ezt Lakatos Kinga is az „Örökkék ég a felhők mögött – avagy néhány gondolat az értelmiség hivatásáról” című cikkében. Ő az egész társadalomra nézve érvényesnek tartja azt, hogy a határozott tudatosságra való törekvés felé kellene elmozdulni. Mellbevágóan, ám joggal veti fel a kérdést, hogy a tudatos állampolgár nevelése vajon a mindenkori politikai vezetés érdekeltségei közé sorolható-e? Ehhez kapcsolódva a kötetben többen is fontosnak tartották, hogy kitérjenek erre a kérdésre: milyen kapcsolata lehet egy értelmiségi embernek a pártpolitikával? Nem meglepő: ez a téma osztja meg leginkább a szerzői gárdát, és jelentős véleménykülönbségekkel találkozunk. Nem minden szerző határolódik el a pártpolitizálástól, de ennek mindenképpen határokat szabnak. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az ember a saját érdekeit sosem helyezheti előtérbe: nem variálhatja nézeteit aszerint, hogy éppen hol van számára kedvezőbb lehetőség. Sokak szerint a közvetlen pártpolitikai kötődés önmagában nem jelent problémát, ha emellett tájékozódási pontként a legjobb erkölcsi és szellemi tudásunkhoz ragaszkodunk, és egyéni véleményünket nem rendeljük alá a párt érdekeinek. Ezt a nézetet vallja például Fakhouri Youssef „Miként lehet értelmiségi egy fiatal, keresztény magyar?” című írásában. Ezzel szemben kicsit más oldalról közelíti meg ezt a kérdést Bernáth László, aki politikai szerepvállalásra hívja az értelmiséget, és aki úgy véli, e rétegnek felelősséget kell vállalnia a társadalomért. Ez akként valósulhat meg, ha az ember a céljaihoz, elképzeléseihez hasonló projektekhez kapcsolódik, vagy akár saját maga hoz létre ilyen kezdeményezéseket: ezáltal tud hatni a közügyekre és az emberek gondolkodásmódjára. Az „Egy esszé az értelmiségről” szóló értekezésében Bernáth egy új irányt jelöl ki az értelmiség számára; a magányos értelmiség helyett szerinte a csapatban dolgozó értelmiségieké lehet a jövő, akik felelősséget vállalnak a saját személyes szférájukon kívüli világért, és a birtokukban lévő eszközökhöz mérten szólnak azok nevében, akiknek nincs szavuk a társadalomban.

Ha még tovább kellene próbálkoznunk azzal, hogy az írások sokaságából kiemeljünk egy olyan elemet, amit az értelmiségire nagy körvonalakban jellemzőnek tarthatunk, akkor érdemes rögtön a könyv borítójához fordulnunk. Először is, a borítójának illusztrálásához a szerkesztő a Rodin által készített Gondolkodó című műalkotást választotta. Ez az alakábrázolás jól kiemeli a legtöbb szerző által felvetett témát, miszerint az értelmiség komoly felelősséggel tartozik a környezetéért, ami csatlakozik a társadalmi szerepvállalás kérdéséhez is. Ezért is tartozik az értelmiség legjellemzőbb és legmeghatározóbb attribútumai közé az, amit Ágoston Balázs határoz meg a legvilágosabban: „az értelmiségi lét elengedhetetlen feltétele a belső erkölcsi és szellemi mérce, vagyis egyfajta egyensúly megléte, valamint szükség esetén a sorsformálásra irányuló igényesség – tehát felelősségvállalás a saját személyes szférán kívüli világért.” Azt írja „A megértés felelőssége” című cikkben, hogy „így kell egyensúlyoznia az értelmiséginek a világ jelenségei, eseményei között. Kíváncsian, nyitottan, de egy biztos minőségi, erkölcsi, etikai szűrő alkalmazásával.” (13.) Az értelmiségi lét alapja a megismerés, a megértés, a rendszerező, az értelmező és átfogó készség, de emellett az is fontos, hogy a dolgokra kívülállóként, elfogulatlanul és objektíven nézzen, és a megszerzett tudásával formálni tudja a környezetét, ha ez módjában áll. Ennek eszközei pedig a kérdezés, az érvelés, a párbeszédek folytatása.

A másik aspektusa a borítónak a címben megjelenő „lámpás”, ami megannyi asszociációra sarkall, és összekapcsolva ezeket az értelmiségi fogalom meghatározásával, számos olyan támpontot felfedezhetünk fel, amely választ adhat a könyvben felvetett kérdések egy részére. Ha a lámpás kultúrtörténeti kontextusát nézzük, akkor láthatjuk, hogyan használták ezt a sötétség elleni harc jelképeként. A távol-keleti vallásokban a megvilágosodás szimbólumaként jelent meg, de az istenség jelenlétét is jelölte, mind a görög, mind a keresztény kultúrában. A címadás okáról ugyan nem esik szó, de jó párhuzam vonható az újszövetségi bölcs és balga szüzek példázatával (Mt 25,1-13), mert ez mutatja meg a legjobban, hogy az éberség és a készenlét mennyire fontos tulajdonság egy értelmiségi ember számára.

Láthattuk, hogy a kötet szerzői meghatároztak néhány olyan jellemzőt, amely az értelmiségi emberre jellemző, mint például a megismerés vágya, a megértés készsége, vagy egy rendszerelvű szemlélet a világ dolgaival kapcsolatosan. Ezeket mind saját magunk is elsajátíthatjuk, de a kötet egyes írásai mégis felvetik a lehetőséget, hogy talán léteznek olyan emberek, akik predesztinálva vannak arra, hogy az értelmiségi jelzővel illessük őket. Emiatt az ambivalencia miatt újra felmerül végül is a fő kérdés: akkor mégis „Ki az értelmiségi?” – ezt a kérdést teszi fel Zakariás Péter írása és ad egy lehetséges választ erre a jelenségre. Ennek a helyzetnek az abszurditását jól szemlélteti saját helyzetének leírásával, amikor egy diplomás bölcsész fizikai munkával keresi a kenyerét a nap egyik felében. Ettől még valaki nem lesz kevésbé értelmiségi, ahogy attól sem, hogy van-e diplomája, vagy sem. Ez is azt mutatja, hogy nem szabad felületesen ítélkezni, mert nem öröklés útján, vagy a munkaköréből kifolyólag birtokolható, illetve megszerezhető az, hogy valaki stabil értékrenddel, műveltséggel és világlátással rendelkezzen.

Pogrányi Lovas Miklós (szerk.), Lámpást adott-e az Úr kezünkbe?, Kárpát-Ifjúsági Egyesület, Budapest, 2015.

Az alábbi szöveg egy fordítás, amit én készítettem. Irena Backus könyve nagyon sok új és hasznos információt nyújt a reformációkori Jelenések könyve értelmezésekről. 

Augustin Marlorat

Marlorat egy kevésbé tanulmányozott személy; életének teljes feljegyzése megtalálható az Eugene-ben és Emile Haag La France Protestante című művében. Bar-le-Duc-ban született 1506-ban, 8 éves korában árva lett, ezért az ágostoni rendbe helyezték el, ahol 1524-ben letette az esküjét. Itt szerezte meg kiváló tudását az egyházatyákról és a skolasztikus teológiáról és hamar híres prédikátor vált belőle. A Bourges-ban eltöltött elöljárói évei alatt átpártolt a reformációhoz, így itt, Poitiersbe és Angersbe prédikálta az új doktrínákat. Az üldözés elől menekülve először Genfbe ment, aztán Lausanne-ba, ahol 1549-ben rábízták a Crissier plébániát. Tíz évvel később, amikor Veveyben töltött be lelkészi szolgálatot, visszahívták a genfi egyháztanácsba és Párizsba küldték. 1560-ban a dieppe-i tartományi zsinaton elnökölt, noha Roueni lelkipásztor volt és részt vett a Poissy-ben tartott beszélgetésen. Ugyanebben az évben halt meg, a római katolikus hatalom áldozataként, akik 1561. október 30-án elrendelték a felakasztását a roueni Notre-dame székesegyház előtt. Számos egzegetikai munka köthető hozzá, ezek közül a legtöbb összeállítás, amelyet csak a halála után publikáltak, mint például a Catholica Expositio ecclesiastica, amelyben a Jelenések könyve kommentárja is megjelent; Genesis, 1562; Expositio in 150 Psalmos, 1562; és a Esaiae prophetia, 1564. Más munkái között a Remonstrance a la royne mere, 1561, és a Traité de Bertram, prestre, Du corpore et sanguine Domini by Ratramnus of Corbie, amelyet nagy jóindulattal találunk meg a protestánsoknál, mert megtagadta az átváltozást a megszentelt kenyér és bor anyagi lényegét illetően (és emiatt ítélte el IX. Leo pápa a Vercelli zsinaton 1050. szeptember 1-én).

Az Apokalipszis magyarázat (Exposition in Apocalypsin)

Ahogy már említettük az első fejezetben Marlorat Expositio in Apocalypsin című műve egy olyan remény kifejezése volt, ami arra számított, hogy a pápista Antikrisztus uralkodása hamarosan véget fog érni, amit rögtön Krisztus leszállása fog követni az utolsó ítéletkor. A francia lelkész, mint egy üldözött keresztény szemszögéből magyarázva a Jelenések könyvét, ezért eleve valószínűtlen, hogy kölcsönvett volna bármit is a szöveg spirituális magyarázatai közül. Mielőtt Marlorat exegézisét részletekbe menően vizsgálnánk, ejtsünk egy pár szót a módszeréről. Marlorat Expositiones című művének egésze egyfajta betű szerinti összeállítás, mivel egymáshoz illesztette ugyanazokat a mintákat.  Mindegyik fejezetet vagy verset kommentálta egy választott szakasz vagy kifejezésen keresztül, amelyeket azonosítani lehet néhány korai (keresztény), de leginkább az ő kortársai közül való kommentátorral. A szakaszokat egy kezdőbetűvel jelölték meg, aminek a megfejtését maga Marlorat oldja fel. Ez az alábbi megoldó kulcs a Jelenések könyvéhez:

Bullinger - B

Primasius - P

Sebastian Meyer - S

Francois Lambert - L

Pierre Viret - V

Antoine du Pinet (Pignetius) - G

Marlorat - A

Sem ez a megoldó kulcs, sem Marlorat szerzőazonosítása nem tűnik annyira megbízhatónak.

A Jelenések könyve 12. és 20. fejezetének nagyon elnagyolt, futólagos átvizsgálása azt mutatja, hogy Sebastian Meyer kommentárját az M, valamint az S-betű is egyaránt jelölheti, és azt is látni fogjuk, hogy Meyer az egyik leggyakrabban idézett kommentátor. Azonban az M-betű nem minden esetben utal Meyerre, mert néhány alkalommal a szerző közbelépése miatt Marlorat saját maga megjelölésére is használta ezt a betűt. Ezt észben tartva a következőben olyan jellegzetes mintákat fogunk látni az Expositio című műből, különösen a Jelenések könyve 12. és 20. fejezetéből, ami megpróbálja világossá tenni Marlorat exegézisének speciális természetét. Miért Meyer volt a fő forrása? Mely szakasz származik tőle és az általa választott kommentátoroktól? Milyen módon és milyen célból avatkozott közbe Marlorat?

Eltérően ennek a kornak a legtöbb protestáns kommentátorától, az Expositio nincs hétre részre vagy hét látomásra osztva; a szöveget egyszerűen fejezetről fejezetre kommentálta. Marlorat minden fejezetet a saját összegzésével kezd, így egy doktrinális keretmunkát ad. A Jelenések könyve 12. fejezetének bevezetése különösen homályos, mert az első mondatot megelőzi egy "A" kezdőbetű (Marlorat), de a következő szakaszt már egy M-betű jelzi, így nem nyomon követhető minden kommentár, amit a francia lelkipásztor használt, ezért kell meggyőződni arról, hogy a saját tollából származik. Az első mondat egy egysoros összefoglalója az egész fejezetnek: Marlorat szerint ez azzal a küzdelemmel foglalkozik, ami az egyház és Sátán között van, és azzal az egyházzal, ami elnyeri végső győzelmét. Ellentétben azzal, amit az előszóban mondott, Marlorat el akarja kerülni, hogy egy olyan benyomást keltsen, hogy a küzdelem (és az egyház végső győzelme) az ő idejében teljesedne be. Ezért meghatározza azt, hogy miként kell az egyházat érteni.

A „szent orvosok” szerint (azt nem mondja meg melyik) az egyház kifejezésnek hármas jelentése van.

(1) Minden keresztény, függetlenül attól, hogy azok jók vagy rosszak (ellentétben a zsinagógával); (2) bárki, aki a hívek gyülekezetében van, tekintet nélkül arra, hogy jó vagy rossz; és (3) illetve mindazok, akiket eleve elrendeltek az üdvösségre. Az egyház az utóbbi értelemben az egyetlen igaz katolikus egyház, és ez az egyház az, amit Sátán folyamatosan próbál elfordítani a házastársától, Jézus Krisztustól, amit a Jel 12:2 is leír. Ezen a ponton Marlorat minden szempontból elfogadta és átvette Tyconius értelmezését az egyházról, abban az értelemben, hogy az egyház olyan, mint ami az igaz hívők teljességét alkotja az időtlen küzdelemben a rossz erői ellen. Az első versről készült összeállítás eredetét illetően bár nyilvánvaló, hogy Meyert használta fel forrásként, (és egy vagy két izolált kifejezést Du Pinet-től) hogy bemutassa a folytonosságot az apostoli egyház küzdelme és a saját idejének protestáns egyházának küzdelmei között. A látszólagos időtlen küzdelem egyszerűn egy olyan küzdelem, ami változatlan maradt az apostoli idők óta.

Marlorat rendkívüli tudatossággal látott hozzá a vágyott hatás eléréséhez. Érdemes felidézni az alábbiakban azt, hogy Meyer miként értelmezte az első verset:

Nő: a hívő egyház.

Nap: Miután Krisztust magára öltötte vagy az Evangéliumot, mint egy köntöst. Az apostoli egyház összehasonlítva a nővel, aki természetéből kifolyólag gyenge, de Krisztus miatt erős és termékeny, életet ad sok hívőnek.

Hold: felügyeli a világi javakat összhangban az isteni parancsolattal és nem rendeli egymás alá őket; vagy az egyház alacsonyabb rangú tagjainak hozzáférése az isteni világossághoz, bár nem a legerősebb formájában; vagy a Törvény, mint összehasonlítva az Evangélium napjával.

12 csillag: 12 pátriárka vagy 12 apostol, sokkal inkább az utóbbi. Továbbá, a 12 egy szám, ami a tökéletességet és az egyetemességet is egyaránt jelöli, és kifejezheti mindazokat, akik tanítják a krisztusi tiszta hitet.

Marlorat teljes terjedelmében idézi Meyer értelmezését az apostoli egyházról, ami olyan, mint egy törékeny gyenge nő, akit Krisztus tesz erőssé. Ehhez illeszti hozzá du Pinet-től azt az értelmezést, hogy az egyház olyan, mint Krisztus menyasszonya. Ezután idézi Meyer napról szóló értelmezését, amelyet az evangélium fényében mutat be, majd ezt követi a saját rendelete az olvasóihoz, amelyet két bibliai idézet alkot:

„…hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben” (Fil 2,15). És tovább: „Mert mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra” (Gal 3,27). Valóban, az egyház, amely Krisztust öltötte magára ebben a beszélgetésben és tanításban a Szentlélek sokkal világosabban világít, mint amikor a nap megvilágítja az eget. 

Marlorat az üzenetét vajon az apostoli egyháznak szánta? Vagy arra buzdította saját idejének igaz híveit, hogy szálljanak harcba Sátánnal? A kétértelműség úgy tűnik, hogy szándékos a kommentár ezen szakaszában. Még az egyes szám második személy használata sem adja vissza a rendelkezésnek minden közvetlenségét, amint azt kellene, tudva, hogy ez már Pál apostolnál is megtalálható volt. 

Marlorat szándékosan használta Meyer értelmezéseit. Ezzel még inkább az egyház női tulajdonságait hangsúlyozta, ahogy azt a berni prédikátor is tette. Az egyház egészen addig gyenge, amíg magára nem ölti az Evangélium világosságát, amit Krisztus biztosít, akinek az egyház a menyasszonya. Összehasonlítva ezt a Pálra történő utalással, az igaz/hívő egyház tagjai világítanak a sötét világban, Marlorat ezzel itt a kiválasztottak állapotára utal és ragaszkodik az egyház világító természetéhez, ami Krisztust magára öltötte, teljesen maga mögött hagyja a nő képét és átirányítja olvasói figyelmét a szövegről egy allegorikus értelmezéshez.

Marlorat a kommentár többi versébe alaposabban is beleavatkozik és szándékai egyre inkább egyértelművé válnak. Hallgatólagosan elveti a meyeri Hold-értelmezést, ami a törvényt vagy úgy mutatja be, mint ami szemben áll az evangéliummal, vagy úgy, mint egy alsóbbrendű isteni fény, ami elérhető az egyház legalantasabb tagjainak is. Bár ő megőrizte és valóban kidolgozta a Hold-értelmezését, mint ami a földi hasznot mutatja be, amelyet meg kellene tartani az alárendelt helyzetben. Marlorat számára a hold, a változó természete miatt a világi ügyek változékonyságágnak a tökéletes szimbólumaként szolgál. Azok, akik Krisztusnak szentelték magukat minden földi dologban titokban járnak el és csak az Ő dicsőségére figyelnek.

Az exegézis így sokkal erősebben összpontosít Krisztusra úgy, hogy közben ellensúlyozza a nap ekkléziológiai exegézisét. Krisztus és az egyház itt úgy merül fel, mint a Jel. 12 nyitó verseinek két fő szereplője. Miután meghatároztuk a szövetség természetét közöttük - ő (nő) gyenge és gyámoltalan, míg ő (férfi) a vőlegény, az öltözet, az összpontosítás/központ és minden földi dolog bizonytalan és homályos hozzá hasonlítva – így határozza meg Marlorat a korona funkcióját. Majd ismét Meyert használja fel forrásként. Bár nem veszi figyelembe a 12 pátriárka lehetőségét, mégis a kidolgozás jelentősen függ a 12 apostol befolyásának átadásáról mindazoknak, akik Isten Igéjének igaz követői. Így létrehozza a tökéletes folytonosságot az apostoli egyház küzdelme és a saját idejének protestáns egyházai között:

Annak ellenére, hogy a korai egyház 12 apostola többé már nincs közöttünk, a doktrínáik itt vannak, mondhatni, ránk hagyományozták, úgy, hogy Krisztus egyházát nem fosztották meg a pompás díszítéstől, ahogy János tulajdonította ezt nekik. Mert azok a dolgok, amelyeket a Szentírás tanít az apostolokról nem csupán rájuk kellene korlátozni, hanem mindazokra, akik az apostolok valódi/igaz utódai, vagyis azoknak, akik hirdetik a megfeszített Krisztust másoknak.

Érdekes megjegyezni, hogy ezek a megjegyzések, bár nyilvánvalóan Marlorat észrevételei, nem előzi meg kezdőbetű és belekever idézeteket Meyertől.  A fejezet a Marial exegézis rövid cáfolata (ugyanis Deutz Rupert és később St. Cher Hugh használta) közel áll Marlorat nagyon komplex értelmezéséhez, amit az első vershez írt. Ezzel ügyesen átvette Meyer magyarázatát, és összekeverte azt a saját megjegyzéseivel. Bár elkerüli azt a veszélyt, hogy úgy mutassa be az egyházát, mint ami egy kiválasztott egyház, és ami majd megvívja egy meghatározott időben a harcot Sátánnal.

Az eszkatológiai elem nem tűnik el teljesen Meyer exegézisében. Ez azonban sokkal határozottabban mérsékli a protestáns egyház apostoli előzményeit és az igaz/valódi egyház gondolatával........

A következő rész Marlorat Jelenések könyve 20. fejezetének magyarázatával fog foglalkozni. 

A Bibliában Mózes haláláról elég szűkszavúan olvashatunk. Természetesen felmerült az igény, hogy Mózes - mint Szabadító, aki kivezette Izrael népét Egyiptomból és 40 éven át a pusztában vándorolt velük, aki végül nem léphetett be az Ígéret földjére – halálának titokzatos körülményeiről részletesebb információkat kapjanak. Már az első századi hellenisztikus világban, az időszámításunk kezdete körüli időkben találunk olyan szerzőket, akik arra a feladatra vállalkoztak, hogy megírják Mózes életét. Témánk szempontjából egy egészen szűk eseményt vizsgálunk meg, - mint a címben is utaltam rá - és nem célom, hogy Mózes egész életét tárgyaljam, egy egészen apró részletet emelek ki Izrael Szabadítójának életéből, ez pedig a halála.

Ahhoz, hogy a fő gondolatmenetet és az esetleges problémakörét megértsük, valamint egyfajta következtetésre jussunk először szükséges a hellenisztikus kor munkáit megvizsgálni. Ehhez segítségünkre lesz négy korabeli irat. Ebbe az időintervallumba tartozik és ismertetem részletesebben az Alexandriai Philo által írt De Vita Mosis (Mózes élete) c. könyvet, továbbá egy apokrif iratot, amit egy ismeretlen szerző művének tartanak, de sokan Alexandriai Philón-nak tulajdonítják az Assumptionis Moysi Fragmenta[1] (Mózes mennybemenetele-töredék). A Pszeudo-Philo-nak tulajdonított Liber Antiquitatum Biblicarum (LAB)[2] c. művet. Végül Josephus Flavius, Antiquitates Judaicae (A zsidók története) c. művéhez fordulunk.

Általánosságban elmondható, hogy ezek az iratok Mózes halálát úgy jelenítik meg, mint, akit Isten felemelt a mennybe, elragadva őt az emberektől. Az egyszerűbb átláthatóság kedvéért egy táblázat nyújt segítséget abban, hogy a fentebb említett négy iratban milyen motívumok jelennek meg. Ezek a momentumok később fontos szerepet fognak játszani.

Alexandriai Philón: De Vita Mosis (Mózes élete)

 A táblázatból láthatjuk, hogy öt olyan részletet ragadtunk ki, ami szorosan kapcsolódik Mózes halálához. Az első és az egyik legfontosabb jelenet, - ami majd a későbbiekben is fontos lesz - amikor Mózes elbúcsúzik a néptől, Izrael véneitől és Józsuétól. Ez az úgynevezett búcsú-jelenet az általunk kiválasztott négy irat közül – egy kivételével – mindegyik ír Mózes búcsújáról. Szinte semmit nem olvashatunk erre vonatkozóan Alexandriai Philón, De Vita Mosis c. művében, ellentétben a másik három irattal, amelyek részletesen szólnak erről, bár az egyes művek más-más szereplőt emelnek ki, akiktől Mózes végső búcsút vett.

A búcsú-jelenet szempontjából tehát nem tudunk meg semmit Alexandriai Philo: Mózes élete című művéből. Azt viszont igen, hogy Mózes halálát az emberek egy hónapig gyászolták. 

”… az egész nép egy teljes hónapon át könnyezve gyászolta, magán- és közös gyászt viselve, a külön-külön és mindnyájukkal szemben tanúsított jósága és gondoskodása miatt.”[3]

Ez a mű ugyan nem túl bő szavú, de egy fontos elemet csak itt és Pszeudo-Philo Liber Antiquitatum Biblicarumában olvashatunk. Ez pedig Mózes földi sírjának az eltűnését és temetésének különlegességét írja le. Mózes temetése abban volt más a többi halandó emberétől, hogy maga Isten gondoskodott arról, hogy Mózes testét eltemesse, aminek egy ember sem volt a szemtanúja és a mai napig nem lehet tudni Mózes sírja hol található.

 „…még életben volt, tökéletes próféciát mondott önmagáról, mint halottról: hogy meghalt, de sehol sem halt meg; hogy eltemették, de senki sem volt jelen – nyilván nem halandó kezek, hanem halhatatlan hatalmak: hogy végtisztességben sem részesítették ősei sírjánál, és díszes síremléket sem kapott, amit nem is látott senki emberfia.”[4]

Az utolsó momentum, amit ez a mű leír, az Mózes végső felemelkedése a mennybe, amit úgy ábrázol, mint egy hirtelen eltűnés, elragadtatás egy felhőben. Van még két másik leírás – Josephus és a vélhetőleg Alexandriai Philón által írt Assumptyonis Moysi - az általunk vizsgált négy iratból, ami szintén erről a jelenetről szól. Bár a legrészletesebb leírást nem Philón-nál, hanem Jospehus Flavius-nál olvashatjuk, mint a következő részben látni fogjuk.

„Évek múltán, amikor itteni lakhelyét az égbe készült áthelyezni, hogy a halandó életet elhagyva halhatatlanná váljék – miután majd magához szólította az Atya, aki őt, a kettős természetű, lélekből és testből álló lényt a Naphoz igen hasonló szellemmé formálva át egynemű természetté lényegítette… Amikor ugyanis már fellépett a kocsira és rajtvonalhoz állt, hogy átszellemülve és Istent átjárva, noha még életben volt, tökéletes próféciát mondott önmagáról, mint halottról.”[5]

[1] A szerző tanult zsidó lehetett, próbálták meghatározni, hogy melyik vallási párthoz tartozhatott, de kizárták, hogy szadduceus, esszénus vagy zelóta lett volna. A könyv eredetileg héber nyelven íródott, a könyv belső bizonyítékai alapján valószínűleg i. u. 70 előtti időszakban. A jeruzsálemi templomot még nem rombolták le a könyv megírásakor, ha mégis lerombolták volna arra történt volna valami utalás, mert ez egy olyan meghatározó esemény volt, amely mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A templom pusztulása a későbbi zsidó irodalomban mindenhol megjelent, pláne az azt követő 60 évben, így, akik i. u. 70-re datálják a könyv keletkezését azoknak ezt az érvet kell megcáfolnia. Ha még pontosabban meg akarjuk határozni a könyv keletkezését, akkor i. u. 7-30 közötti időszakra tehetjük.  Charles R. H. (ed.): The Assumption of Moses. Adam and Charles Black- London. 1897.  xiv-lxv.   

[2] A könyv szerzője újra elmeséli – kiszínezve - Izrael történelmét Ádámtól egészen Dávid király uralkodásáig. Mózes búcsújáról, utolsó imájáról és haláláról is ír felhasználva a Deuteronomiumban olvasható anyagot. A Liber Antiquitatum Biblicarum jelenlegi formája latinul olvasható, amelyet a görög verzióból fordítottak le, de az eredeti nyelve valószínűleg a héber volt, erre a latin szöveg mögötti szemitizmusok engednek következtetni. A könyv keletkezési idejének és helyének meghatározására sok lehetséges adat van. Ezek közül legfontosabb azt megállapítani, hogy i. u. 70 előtt vagy után keletkezett-e. A kutatók többsége szerint i.e. 70 előtt keletkezhetett, Jézus kora körüli időben. Pszeudo-Philo valószínűleg Palesztinában tevékenykedhetett és héberül írt. A mi témánk szempontjából fontos kiemelni, hogy Pszeudo-Philo azt írja, hogy Mózes temetése Isten által történt, és az angyalok is gyászolták Mózes halálát (LAB 19:16), míg Philo művében azt olvashatjuk, hogy az angyalok voltak azok, akik jelen voltak Mózes halálakor. Charlesworth J. H. (ed.): The Old Testament Pseudoepigrapha. Vol. 2. Doubleday. New York. 297-303. o.    

[3] Vita Mosis Philo II. könyv 291.

[4] Vita Mosis Philo II. könyv 291.

[5] Vita Mosis Philo II. könyv 288, 291.