Mindenki ismeri Verne 80 nap alatt a föld körül c. regényét és az ebből készült mesefilmet - mindig is az egyik kedvenc jelenetem közé tartozott az, amikor Willy Fog Indiában megmenti Romi hercegnőt attól, hogy élve elégessék őt a máglyán. Gyerekként csupán mesének gondoltam, hisz ki és miért akarna egy hercegnővel ilyet tenni, majd felnőve rádöbbentem, hogy amit mesének hittem, az valójában a valóság. Ennek a - mesének tűnő - jelenségnek a hátteréről lesz szó a továbbiakban. Egy olyan – ma sem elfeledett – indiai szokásra szeretném felhívni az olvasó figyelmét, amiről ritkán hallhatunk.

Miután Willy Fog sikeresen kiszabadította a hölgyet, kiderült, Romi hercegnő megözvegyült, ezért a családja arra kényszerítette őt, hogy elhunyt férje halotti máglyáján ő is áldozza fel magát. Ezt a szokást hívták – tévesen – az angol gyarmatosítók az özvegyégetés rítusának. Úgy gondolom, az özvegyégetés kifejezés használata nem minden esetben állja meg a helyét, mert gyakran pejoratív konnotációval társul. Az özvegyégetés jelensége mögött egy sokkal összetettebb eszme bújik meg, ami a férj és a feleség szoros összetartozását szolgálta kifejezni- az egy másik kérdés, hogy az idők folyamán ez az eszme eltorzult, és egy már-már barbárnak tűnő szokássá vált. Az egész jelenség eredeti lényegét érzékletesebben fejezi ki a szanszkrit szó eredeti jelentése, a szatja-szati, ami igaz nőt vagy hűséges feleséget jelent, aki a férjét még a halálba is kész követni, mert az életét férje nélkül értelmetlennek tartja. Ebből is látható, miért nem szerencsés az özvegyégetés használata, hiszen ez a kifejezés közvetetten arra utal, hogy az indiai özvegyek nem önszántukból halnak meg férjükkel együtt, míg a szati magában hordozza az önkéntességet, a saját akaratból meghozott döntés lehetőségét, és az azzal járó felelősséget. Az eredeti eszme ellenére a Verne-regény sem ezt hangsúlyozza ki, nyilván azért, mert jelentős azon nők száma, akik nem önként akartak véget vetni életüknek.

A szatin belül két csoportot különböztetünk meg: az első csoportba azok az özvegyek tartoznak, akik önként, férjük halotti máglyája mellett, összetartozásuk jeleként vesznek búcsút az élettől, és mindezt kényszer nélkül teszik. A másik csoport tagjai viszont erőszakos kényszer hatására, a közeli rokonok nyomása alatt. Előfordult, hogy fizikai erőszakot alkalmaztak a nőkkel szemben, drogokkal kábították el őket, és férfiakat állítottak a máglyához, hogy ne álljanak ellent. Ezt számos képi ábrázolás és szöveges források is tanúsítják.

Lehetetlen megállapítani, hogy kit kényszerítettek és ki vállalta önként, hogy így fejezze be életét. Eredetileg a szati önkéntes alapon létezett, de nem tekinthetünk el a szociális nyomás problémájától. Sok közösség elvárta az özvegyektől, hogy megtegyék ezt, mert a társadalom azt sugallta, hogy felnéz azokra a nőkre, magasztalja azokat, akik férjüket készek a halálba is követni. Ha ezt a nő megteszi, azt az üzentet közvetíti a társadalom felé, hogy teljesen egybeforrt az urával, és nem tudja túlélni férje elvesztését. Komoly társadalmi probléma az indiai nők helyzete, akik férjük halála utána ki vannak szolgáltatva elhunyt házastársuk családjának: legrosszabb esetben akár meg is ölhetik, de el is üldözhetik őket volt férjük otthonából, mindent maguk után hagyva, sietve kell távozniuk. Mivel a nőknek újraházasodniuk nem lehet, és sok esetben a saját családjukhoz sem térhetnek vissza, a társadalom perifériájára szorulnak. Szerencsés esetben - például Varanasziban - létezik az özvegyek számára egy külön ház, ahol hátralévő életüket többi sorstársukkal együtt tölthetik. Ezért talán nem nehéz elképzelni, hogy - ezen lehetséges események tudatában - a férj nélkül maradt asszonyok az „önkéntes” halált választották. Ebben a kultúrában a halált nem végzetes dolgokként élik meg, a lélekvándorlás következtében az ember visszatér a földi életbe, és reménykedhet egy jobb sorsban. Az özvegy, amikor az önfeláldozás mellett dönt, nem csak a saját bűneinek az eltörléséért teszi, hanem a férjét is – sőt akár a családját is - képes megmenteni az alacsonyabb létformától. Az özvegyégetés eszméje azért is tudott fennmaradni, mert a hindu túlvilági nézet nem sugall olyan nézetet, hogy csak egy életünk van, és itt kell minden tőlünk telhetőt megtennünk.

Létezik egy úgynevezett pátivratja idea, melynek jelentősége abban áll, hogy a feleség szolgálja a férjét és mindenben teljes odaadással van iránta. Ez a házastársi hűség jele, amire családi harmónia miatt van szükség, és amely a nehéz időkben is képes arra, hogy a családot összetartsa. Majd létrejött egy szélsőséges nézet, amely eltorzította ezt az eszmét, másképp magyarázták, és kiterjesztették azokra az özvegyekre, akik nem akartak férjükkel együtt meghalni. Ennek a szélsőséges ideológiának semmi köze az eredeti eszméhez, mert eszerint a nő bűnös természettel rendelkezik és a férfi alárendeltje, tehát feleségnek úgy kell tekintenie a férjére, mint egy istenre. A férfi irányít, a nő pedig mindenben engedelmeskedik.

Az özvegyek feláldozása a férjük halotti máglyáján eredetileg a férj és a feleség közötti szoros kapcsolatot hivatott szimbolizálni, ez jelenik meg az öltözetükben is. Mindketten az esküvői ruháikat öltik magukra, és mielőtt a feláldozás megtörténne, újra megtartják az esküvő egyes ceremóniáit. Az írott források eltérő módon mutatják be ezt a rítust; a nőnek ülnie vagy feküdnie kell a halott férje mellett a máglyán, vagy a nők besétálnak, beugranak az égő tűzbe, vagy olvashatunk olyan esetről is, ahol a nők önmaguk ülnek bele a tűzbe, vagy miután beültek, felgyújtatják magukat. Azon nők számára, akik nem akarnak férjük mellett meghalni, de fáj a szeretett férfi elvesztése, lehetővé vált, hogy az előbb említett házassági ceremónián részt vegyenek, elköszönjenek férjüktől, de nem halnak meg, nem áldozzák fel magukat, és nem gyullad meg alattuk a máglya. Ez a pátivratja idea lényege is.

A XIX. században egy bengáli reformátor, Ram Mohan Roy vehemensen harcolt, hogy a hatóságok is betiltsák az özvegyek elégetését, illetve legyen az önkéntes a részükről . Elszánt küzdelme személyes élményeken alapult, miután sógornőjét rákényszerítették arra, hogy férjével együtt haljon meg. Ennek következtében 1812-től saját kampányt indított, melynek részét képezte az özvegyek látogatása és rábeszélése, hogy nem szükséges ezt megtenniük. Gondolatai úttörőnek és merésznek számítottak, mivel azt mondta, hogy minden ember a saját sorsáért felelős, ezért a szati nem eredményez üdvösséget, sem kedvezőbb újjászületést a férj számára, illetve valódi értelme az özvegyégetésnek a rokonok miatt van, akik meg akarják szerezni az elhunyt férj örökségét. Megfogalmazta, hogy a nőknek egyenlő jogaik vannak a férfiakkal szemben, ezért kísérletet tett a nők iskoláztatásának bevezetésére és az örökösödési jogok elismertetésére. Részben a reformátorok, illetve a keresztény misszionáriusok és a muszlim térhódítás hatására 1829. december 4-én a szatit hivatalosan is betiltották. Ez sajnos nem jelenti azt, hogy teljesen meg is szűnt volna.

India 1947-ben függetlenné vált. A társadalmi életben változások következtek be, ezzel együtt a nők jogai is megváltoztak. A különböző kasztba tarozó és más valláshoz tartozó emberek házasságát engedélyezték, a válás jogát kiterjesztették a férfiak mellett a nőkre is, és a monogámiát is kötelezővé tették. Az özvegyekre is kiterjesztették az örökösödési törvényt, akik így a férjük halála után örökölhettek. Azonban ezek a törvények jórészt csak írásban valósultak meg, és a gyakorlatban nem alkalmazták őket, mert Indiában megtalálható ugyan a modern nyugati életmód, de emellett továbbra is élnek a régi szokások, ez jellemző az özvegyégetésre is. Sajnos az 1829-es betiltása után is számos esetről tudósítanak a híradások, melyek nagy felháborodást követtek, ezért egyre több olyan új intézkedést vezettek be, ami az eltántorítást szolgálta volna. A XX. század második felében született törvény már nem tesz különbséget az események aktív és passzív megfigyelői között, mindenkit egyformán vétkesnek minősít. Megpróbálják visszaszorítani, hogy a magukat feláldozó nőkre hősként tekintsenek és szentélyt emeljenek nekik.

A legkorábbi régészeti bizonyítékok, melyek az özvegyek a tiszteletére készült szentélyek létéről adnak bizonyságot, egészen a Kr. e. 5. századra vezethetőek vissza. Ezek az ún. szati kövek vagy devlik. Az írott források közül már a Kr. e 4. századból találunk feljegyzéseket, amik beszámolnak a szati szokásáról.

Végezetül szeretném megmutatni, mennyire él még ma is ez a szokás, és bár nem túl gyakran, de olvashatunk és hallhatunk olyan hírekről, amik arról számolnak be, hogy egy nő meghalt a férje halotti máglyáján. A legmegrázóbb eset, amit a mai napig is emlegetnek és nagy sajtóvisszhangot is kapott, 1987-ben történt. Egy 18 éves lány - Roop Kanwar - férje alig egy évvel a házasságkötésük után halt meg, így a fiatal lány özvegyen maradt és elégették férjével együtt. Az esetet több százan nézték végig, és bár a beszámolók ellentmondásosak, egyes vélemények szerint a máglyát a lány családja készítette el. Ez az eset megosztotta az közvéleményt, és a felháborodást követően az indiai kormány újabb törvényt hozott, az ún. szati megelőzési törvényt. Eszerint életfogytig tartó börtönbüntetés jár annak, aki rákényszeríti valakire, hogy áldozza fel magát, akár akarja azt, akár nem. A törvény kiterjed azokra is, akik jelen voltak, vagy bármilyen módon helyeselték ezt a cselekedetet. Ők 1-7 évig tartó szabadságvesztésre számíthattak. A törvények szigorodása ellenére is sajnos az elmúlt pár évben -2006, 2008, 2009 – olvashattunk arról a sajtóban, hogy ez a szokás még mindig élénken él, bár sokkal korlátozottabb és szabályozottabb formában, ami miatt egyre kevesebb ilyen eset fordul elő és korántsem követel annyi áldozatot, mint századokkal ezelőtt.

Részletesebben megjelent: Rácz-Nagy Zsófia. Szatí. Önfeláldozás vagy (ön)gyilkosság? In: No Kredit Szabadegyetem. A Könyv. Attention. 2014.181-195. o.