A blogom abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a Tudományos Újságírók Klubja és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat elismerésben részesítette a tevékenységemet. Körülbelül egy hónapja egy pályázatot hirdettek meg a tudományt népszerűsítő, és ismeretterjesztő blogok számára. Ezen kezdeményezésen belül került átadásra 2016. június 23-án a Juhari Zsuzsanna-díj.

Számomra azért volt ez fontos és megtisztelő, mert elismerték a munkámat, és bár alapvetően nem tartozom abba az embertípusba, aki állandó pozitív megerősítésre vágyik, de az elmúlt hónapokban sokszor megkérdőjeleztem azt, hogy valóban érdemes-e ilyen dolgokkal foglalkozni és ennyi energiát beleölni. Azonban ez megerősített abban, hogy bár nem mainstream dolgokkal foglalkozok, mégis igényes, tudományos munkát végzek, amit mások elismernek. A jövőben is igyekszem magam ehhez tartani, amiként Juhari Zsuzsanna is érdekesebbnél érdekesebb cikkekkel/témákkal nyűgözte le olvasóit. http://juharizsuzsanna.blog.hu/

Rabbik a szexről: Misna és Talmud

A zsidó élet kultikus központjának lerombolása után - i. u. 70-től – fokozatos változás következett be a vallási élet területén is. Az irányítást ettől kezdve a rabbik vették át, és jelentős módosításokat hajtottak végre a meglévő irodalmi korpusz modernizálásával. Ez a törekvés sikeres volt részükről, mert tudósok százai dolgoztak azon, hogy az évszázadok alatt felhalmozódott törvényanyagokat csokorba szedjék. A cél az volt, hogy reagáljanak a változásokra, és megteremtsék a világ különböző pontjain elszórtan élő zsidó társadalom egységes törvény alapját. Így a rabbinikus judaizmusban kitermelődött új irodalmi/jogi anyagra eleinte az ószövetségi törvények magyarázataként tekinthetünk, majd ahogy egyre terjedelmesebbé vált a felhalmozott tudásanyag az egyes (törvény)”könyvek” egymás kommentárjaivá váltak.

........

Ráadásul a szigorú - tisztasági – szabályok betartása mellett, a férfiaknak törekedniük kellett arra, hogy az aktus során a nő vágyait kielégítsék, viszont a férfiak nem várhatják el a szexuális örömöt. A feleség kérheti férje gyengédségét, de nem közvetlenül és kihívóan, hanem finom utalásokat téve rá, amit a férjnek kötelessége is volt teljesíteni. A Babiloni Talmud is hangsúlyozza, hogy egy jó feleség számára biztosítani kellett a kellemes házastársi együttlétet, mert „aki tudja a feleségéről, hogy istenfélő nő és nem a kellő időben látogatja meg a házastársi (kötelesség teljesítésére) bűnös, mert azt mondják: „Ha megvizsgálod a te hajlékodat, nem találsz benne hiányt”(Jób 5:24).^[8] A férfiaknak további feladatköréhez tartozott az is, hogy utazás előtt „meglátogassa” a feleségét, de csak akkor, ha a nő menstruációs időszaka erre megfelelő volt, valamint akkor, ha az utazást világi célból készülték megtenni. Ha vallási célja volt az útnak, tilos volt, mert olyankor a férfiak a szorongás és a feszélyezettség állapotában voltak.^[9] A rabbik elismerték, hogy a nőknek vannak szexuális szükségleteik, de ez nem jelentette azt, hogy a nőket egyenlő szinten kezelték volna a férfiakkal.^[10] Úgy gondolták, hogy a nőkből hiányzik a fegyelem, és alapvetően kísértést jelentenek a férfiak számára, valamint a szexuális szorongás kiváltó okaként is tekintettek rájuk. (....) A rabbinikus szövegek szerint, a Tóra tanulmányozása a férfiak legfőbb ellenszere a vágyak leküzdésére, valamint az imádság, amin keresztül meg tudták teremteni a bensőséges kapcsolatot Istennel. Ez a két tevékenység a rabbik világában mindent felülmúlt.

A szigorúnak mondható tisztasági szabályok mellett a talmudi szöveg számot ad a szenvedélyek egy olyan típusú korlátozásáról, ami a szex utáni Tóra tanulmányozás előírásait érinti. Ha valaki nemi életét élt, és ez után szeretett volna elmélyedni a Tóra tanaiban, szükséges volt egy rituális fürdő alkalmával bemerítkeznie és megtisztulnia.^[11] A Talmud viszont a későbbiekben hatályon kívül helyezte ezt a szokást, és nem tartották szükségesnek, arra hivatkozva, hogy a Tóra szavai nem fogékonyak a tisztátalanságra. Így a szex többé már nem jelentett akadályt annak, aki tanulmányozni akarta a Tórát, de abszolút ellentmondásos és heterogén szövegek maradtak fenn arról, hogy milyen szabályok vonatkoztak arra a személyre, aki teljes életét a Tórának szentelte. Ez az egyik nagy megoldatlan feszültség a rabbinikus kultúrában.

.............

Úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi Talmudban erős hellenisztikus nézetek jelentek meg, tehát a szexualitásra úgy tekintett, mint ami nélkül lehet élni, sőt egyfajta önkontrollt is gyakoroltak, míg a babiloni Talmud gyűjteményében nem ez a meghatározó gondolat. A teljes elvonulásra és aszkézisre egyik helyen sincs példa, - ahogy az egész zsidó kultúrára sem kifejezetten jellemző - de próbáltak kialakítani egy köztes megoldást. Ennek az volt a lényege, hogy a férfiaknak házasságon belül be kellett tölteniük a nemzési kötelezettségüket, de ezzel párhuzamosan élhettek azzal a lehetőséggel, hogy hűségesek maradnak a Tórához, és annak tanulmányozására teszik fel az életüket. Ez egyfajta fél-aszketikus életnek is mondható. Ennek a kivitelezésére több mintát is találhatunk a Talmudban, ahol például sok helyen előfordul, hogy csak házas emberek lehetnek az imádság vezetői, és aki nem házas, nem tanulmányozhatja a Tórát.^[12] Sőt kifejezetten támogatják a szexuális életet, mert úgy vélték, a férfiak nem élhetnek szex nélkül, és nem tudnak koncentrálni a tanulmányokra, ezért javasolták azt, hogy először meg kell házasodni, majd utána elmélyedni a tanulásban. A házasságnak egyfajta védelmi funkciót is tulajdonítottak, ami óv a szennyeződések ellen. Két extrém és szélsőséges esettel találkozhatunk ezzel kapcsolatban a Talmudban. Az egyik ilyen szerint, a férfi közvetlenül a házasságkötés után egy évtizedet szánt az életéből arra, hogy az otthonától, feleségétől távol legyen, és a Tórának szentelje mindennapjait. Némileg ellentmond ennek a szokásoknak az az eset, ahol egy férfi direkt késleltette a házasságát azért, hogy tanulmányozhassa a Tórát. Ez a kivételes történet rámutat arra, hogy ez az ember nem vallotta azt a nézetet, miszerint a nőtlen férfiaknak nem lenne lehetősége a Tóra tanulmányozására. Valószínűleg ez a két eset nem volt mindennapos, és csupán a ritka kivételek közé sorolhatjuk.

Ennek a kevésbé drasztikusnak tűnő fél-aszketikus létmódnak a fő képviselője, - a már említett - Rabbi Eliezer tekinthető, akit az i. u. 1-2. századra datálhatunk. Az ő véleménye semmiben nem különbözött Josephusétól, vagy Philónétól, miszerint a szexuális kapcsolat pusztán a nemzés céljából volt elképzelhető. A fennmaradt szövegek tanúsága szerint Rabbi Eliezer belső kényszerből és kötelességtudatból közeledett feleségéhez. Ez a klasszikus esete az aszketikus gyakorlatnak. A párbeszédjük szerint Rabbi Eliezer feleségét megkérdezték, hogy miért van ilyen szép gyereke.^[13] Az asszony erre azt válaszolta, hogy a férje egy jól megválasztott időpontban, éjfélkor „leplezte le a hüvelyét”, és amint végzett, vissza is fátyolozta. A közösülést úgy írták le, mintha egy démon vezette volna a férfit arra, hogy ezt megtegye.^[14] Szexuális örömről és élvezetről ebben az esetben nem beszélhetünk, a cél az volt, hogy a lehető leggyorsabban elvégezze a férfi a kötelességét. Úgy tűnik, hogy Rabbi Eliezer erősen vonzódott az aszkézishez, ami egyébként jellemezte a hellenisztikus zsidó filozófus iskolák életét, de mint rabbi nem választhatta a cölibátust. Az ő látszólagos különcsége, valószínűleg nem is tekinthető annak, talán már egy elöljárója/átmeneti alakja lehetett a keresztény nézeteknek. Mindenesetre egy kiemelkedő személye volt annak a történelmi változásnak, ami a szexualitáshoz való viszonyt illeti.

[1] A tannák a Talmud írásmagyarázói, bölcsei voltak.

[2] A jeruzsálemi Talmud nem tartalmaz sok aggadikus részletet, ellentétben a babiloni Talmuddal. Erre külön műfaj született, az aggadikus midrás. Ezek a részek több különböző műfajt foglalnak magukban, ide tartozik a Biblia nem törvényi jellegű részleteinek értelmezései, tudós rabbik életéből vett elbeszélések, legendák és néphagyományok, és különböző rabbinikus iskolák applikációja.

[3] Az ismeretlen irány jelen esetben arra utal, hogy nincsen tudomásunk olyan írott szövegről, a Talmudon kívül, amelyben ennyire részletesen írtak volna magáról a szexuális együttlétről és annak szabályozásáról.

[4] „Ezek azok a kötelességek, amelyeket a feleség végez el a férjéért: kukoricaőrlés, sütés, mosás, főzés, gyerek szoptatás, megágyazás, gyapjú készítés. Ha a nő hoz magával egy cselédlányt (a házasságba) nem kell őrölni, sütni, vagy mosni; (ha ő hoz) kettő (cselédlányt) nem kell főzni, vagy gyereket szoptatni; három (cselédlány), nem kell megágyaznia, gyapjút készíteni; négy (cselédlány), magas ülésen ülhet (egyáltalán nem kell dolgoznia)”. Tractate Ketubot 5:5, 5:8 (On Marital Obligation). Berger, M.: Judaism. In: Browning (2006) 29. o. (Fordítás: Rácz-Nagy Zsófia).

[5] „Misna. ”A nő, aki fellázad a férje ellen.” Gemara: Fellázadni (milyen tekintetben)? Rabbi Huna válaszolt: A házassági közösülés (tekintetében). Rabbi Jose, Rabbi Hanina fia erre válaszolt: a munka (tekintetében). Megtapasztaltuk, hasonlóan, ha a férj fellázad a felesége ellen. A szerint, aki azt mondta, ”A házassági közösülés (tekintetében)” (ez a szabály) teljesen logikus és érthető; de aki azt mondta a ”munka” (tekintetében) a férfi (tiltakozhat) bármilyen elköteleződéssel tartozik (egyáltalán dolgozni) neki (a nőnek)? Igen, (a lázadás lehetséges), amikor ő elmagyarázza „nem tartom el és nem támogatom (a feleségem),” a férfinak meg kell válni tőle és kifizetni neki a ketubat. Nem szükséges, hogy megtárgyalja vele (mielőtt elválna tőle)?” Babiloni Talmud. Tractate Kethuboth 63a–63b. Browning (2006) 32. o. (Fordítás: Rácz-Nagy Zsófia)

[6] Tractate Yevamot 6:6 (On Procreation). Browning (2006) 28. o. (Fordítás: Rácz-Nagy Zsófia). 

[7] Tractate Ketubot 5:6-7 (On Conjugal Duties) Browning (2006) 30. o. (Fordítás: Rácz-Nagy Zsófia).

[8] Tractate Yebamot 62B-64B Browning (2006) 33-34. o. (Fordítás: Rácz-Nagy Zsófia). 

[9] Browning (2006) 33. o. 

[10] Bár a nőket alacsonyabb rendűnek tekintették, rengeteg olyan szöveget olvashatunk, ami a férfiakat arra buzdította, hogy feleség nélkül az élet sokkal sivárabb: „egy férfi, akinek nincs felesége öröm, áldás és jóság nélkül él”. A korábban említett Ben Sira Ecclesiasticus című művében is azt írja: „a rossz feleség pestis a férj számára(…) egy gyönyörű feleség öröm a férjnek, és napjainak száma meg fog kétszereződni.” Azonban, ha rossz feleséget választott, a válás dicséretes dologként értékelődött fel, mert „egy rossz feleség olyan, mint egy esős nap”. Ecclesiasticus 26:1. Browning (2006) 24. o. (Fordítás: Rácz-Nagy Zsófia).

[11] Vannak olyan elképzelések is, miszerint az aktus után 3 napig nem tanulmányozhatja az illető a Tórát, valamint a konkrét aktuson kívül ide vették a magömlést is.

[12] Babiloni Talmud Taanith 16a. Boyarin (1995) 139. o.

[13] Érzelmi rendellenesség a szexuális kapcsolatban morális hibákhoz vezet az utódokban, aki kényszeríti a feleségét a szexre becstelen gyereke lesz, viszont a megfelelő szexuális viselkedés és intimitás termel szép gyerekeket, aki egészséges lesz testben és a lélekben is. Boyarin (1995) 47-48. o.

[14] Boyarin (1995) 47. o. Babiloni Talmud Nedarim 20a.

Szexuális szokások az iszlám vallásban

Fontos szót ejteni arról, hogy ebben a vallásban mikor kezdődik a szexuális élet. A szexuális vágy a pubertás korban (bulugh) veszi kezdetét, ami a fiúk esetében 15 (hold)éves korukban, a lányok esetében 9 (hold)éves korukban következik be. Mivel a szexuális vágyak - amelyek a pubertás korban kezdődnek - kielégítése a házasság keretén belül történhetett, ezért is tették elérhetővé a korai házasságot, és részesítették előnyben, hogy előbb házasodjanak és utána tanuljanak. Bár a fizikai érettség önmagában kevés, az elme érettsége, és azt, hogy önállóan el tudják tartani magunkat ugyanolyan fontos kellene, hogy legyen, ami nyilván ilyen idős korban aligha állhatott fenn. Ha mégsem házasodnak meg a pubertás kor beálltával, akkor két lehetőség állt előttük: 1, az ideiglenes absztiencia (önmegtartóztatás), ami böjtöléssel éri el, hogy az akaratereje erősebb legyen, ezáltal pedig a szexuális vágyakat vissza tudja szorítani, vagy az 2, ideiglenes házasság (muta), amiről már fentebb volt szó. Ennek a lényege, hogy meghatározott időszakra kötötték a házasságot, de elsődleges funkciója a szexuális vágy kielégítésére szolgált, de ebben a típusú házasságban a férfi nem volt köteles például eltartani a nőt.

Az iszlám nem csak tolerálja, de kifejezetten megemlíti és szabadon beszél az emberek szexualitásáról, és elismeri mind a szociális, fizika, és pszichikai jellemzőit. Az iszlám vallás meggyőződése szerint a szexualitás az egyensúly létrehozásáról szól, ami a spiritualitás és a földi vágyak szükségleteit hozza összhangba. A szexualitás alapvetően a nemek harmóniájának koncepcióján alapul, ami így kívánja elérni a házasság teljességének állapotát. Ez valósul meg azáltal, hogy megpróbálnak létrehozni egy komplex morális és jogi rendszert, amelynek célja, hogy meghatározzák a közösség szexuális igényeit és a társadalmi interakciót, ezért sok szabályozást olvashatunk arról, hogy mi a helyes szexuális viselkedés a férfi és nő kapcsolatában, és ellentétben más hagyományokkal az iszlám nem jelölt meg ebben olyan exkluzív határokat a szent és profán szféra között. A házastársak mindkét felének joga van ahhoz, hogy ezt a köteléket, amit a házasság nyújt, a fizikai vágyat, a testi örömöket megéljék és ne generáljon bennük bűntudatot. Az iszlám vallás álláspontja a szexualitásról, hogy áldásként tekintenek rá, amely Istentől jön, amit élvezni lehet és helyes is addig, amíg házastársi keretek között történik.[1]

Nézzünk át pár rövid, általános szokást. Vannak olyan időszakok, napok, amikor a közösülés ugyan nem számított tiltott (haram) dolognak, de nem is volt különösebben ajánlatos (makruh). Ezek az időpontok a következőek voltak: természeti katasztrófák idején, mint például földrengés, hurrikán, vagy napfogyatkozás. A napszakokat tekintve nem volt javasolt a hajnaltól naplementéig tartó időszak, a holdhónap utolsó három éjszakája, és minden holdhónap első előestéje, vagy a Dhul-Hijja/A zarándoklat hónapja, ami a 12. iszlám hónap, amikor böjtölnek, ennek a hónapnak az első 10 napjának az utolsó előestéjén sem illett házastársi kapcsolatot létesíteni. Vannak olyan leírások, amelyek a hét napjai között is meghatározták melyik lehet a legideálisabb: vasárnap, hétfő, szerda, csütörtök, és péntek este, valamint csütörtökön délben,[2] de tulajdonképpen bármikor, ha a feleség szeretkezni akar. Legalább egy hónapban egyszer azonban kötelező az aktus, kivéve akkor, ha a feleség nem mond le erről a jogáról. A közösülési pozíciókat illetően nincs korlátozás, vagy tiltás, ezt a kérdést nyitva hagyja, de van olyan forrás, aki óva int a túlzott akrobatikus pózoktól, nehogy fizikai károsodást szenvedjenek, az alapszabály tulajdonképpen a kölcsönös örömön nyugszik. A részletekhez, a férfi és nő közötti szexuális etikettre vonatkozóan Al-Gazáli leírásait hívjuk ehhez most segítségül.[3] Ő tárgyalja ezt a kérdést részletesen az iszlám attitűdről, és foglalkozott ezzel a témával a tisztaság és az imádság szempontjából is. Két olyan alkalmat említ meg, amikor a szexuális aktus szigorúan tilosnak számít. Az egyik ilyen alkalom Ramadánkor, amikor böjtölnek, a másik pedig a nő menstruációs periódusában.[4] A havi vérzés időtartamát 3-10 nap közé teszik, ha a vérzés kevesebb volt mint 3 nap az nem számított menstruációnak, ha több mint 10 nap volt, akkor az rendszertelen vérzés volt, ami alatt a szex tilosnak számított. A nők havi vérzése azért is érdekes itt, mert nem olyan szigorúan jelenik meg, mint a judaizmusban. Egyöntetű a vélemény arról, és ebben nincs eltérés, hogy egy menstruáló nővel nemi életet élni szigorúan tilos, ezt a Korán is alátámasztja: „Kérdeznek a havi vérzésről, mondd: Ez betegség és hagyjátok magukra asszonyaitokat havi vérzéskor, s ne közeledjetek feléjük, míg meg nem tisztulnak. Midőn megtisztultak jöjjetek hozzájuk, ahogy Allah parancsolja néktek. Mert bizony Allah szereti a megbánókat és szereti a megtisztulókat.”[5] Az eltérés ott mutatkozik meg, hogy amíg a zsidó vallásban a férfiak meg sem érinthetik a nőket, addig Al-Ghazáli rámutat arra, hogy egy férfi kapcsolatba léphet a nő más testrészeivel, kivéve a hüvelyével.[6] A férfi ekkor is megölelheti a nőt, aki ehet ugyanabból az ételből, mint a háztartásban élők. Mindent ugyanúgy csinálhatnak, kivéve a közösülést. Így a muszlimok kevésbé szigorúak, mint a zsidók, abban a tekintetben, hogy miként kell együtt élni egy menstruáló nővel. A menstruációs aktust érintő tilalom azért is lényeges, mert úgy vélték, hogy a vér - a nők mellett - a férfiakat is tisztátalanná teszi, és mert ezen időszak alatt a nők teste szennyezett, ezért az imára is alkalmatlan. Általános elfogadott nézet, hogy a nőknek ilyenkor nem kellene böjtölni, bizonyos rítusokat előkészíteni, vagy akár részt venni benne, sőt a mecsetbe sem javasolt belépniük, valamint nem ajánlott a Korán szavalása sem. Bár a nőket úgy jelölik meg ekkor, mint akik szennyezettek, ennek semmilyen erkölcsi vonatkozása nincsen, és nem kapcsolódik hozzá semmilyen bűnös dologhoz. A testi váladék, a férfi részéről a sperma, és nő részéről a menstruációs vér testi szennyeződés, ami mindkét fél részéről egyaránt rituális tisztulást igényel.[7] Az általános fizikai tisztaságot egyébként is egyfajta erényként jelölték meg a vallásban, és egyéb váladékozás, hányás, rendellenes hüvelyi folyás, vagy bármely testrésznek a vérzése is kisebb szennyeződésnek minősül, amit meg kell tisztítani még az istentisztelet megkezdése előtt. A fizikai tisztaságra nagy hangsúlyt fektettek, de soha nem állították, hogy a test eredendően bűnös vagy tisztátalan lenne.

Most térjünk rá arra, hogy milyen konkrét leírásokat olvashatunk az intim kapcsolatra vonatkozóan a házaspárok között. A muszlimok igyekeznek irányítani minden cselekedetüket az Istenre való emlékezés felé, és a szex sem kivétel ezen erőfeszítések alól. Al-Ghazáli szerint a házaspároknak az aktust azzal kellene kezdeni, hogy Allahot dicsérik, majd ezután következet az előjáték (mustahab), ahol a gyengéd szavakat és simogatást kell előtérbe helyezni. A Próféta szerint a szex előjáték nélkül kegyetlenség, és az állatok viselkedésére hasonlít. Az aktus végén, még egyszer imádkozni kell Allahoz, és egyes feljegyzések szerint ezt közösen kell végrehajtani Mekka felé fordulva. A rituális mosdást[8] a közösülés előtt és után is meg kellett valósítani, de ettől még nem tulajdonítottak az aktusnak semmilyen tisztátalan vagy erkölcstelen értelmet. Ha ez a helyzet állna fenn, akkor nem lenne ilyen fontos az, hogy megemlékezzenek Allahról az együttlét előtt és után. A fizikai váladék lemosása közösülés után csupán higiéniai dolog, a szex utáni mosdás nem azt jelentette, hogy lelkileg tisztátalanok lettek volna. A feleségnek kötelessége kielégíteni a férfi vágyát, még akkor is, ha éppen elfoglaltsága van, de a férfinak is biztosítania kell azt, hogy a nő megtapasztalja az orgazmust, mert ez nem a férfiaknak jár egyedül, a nőnek is részesülnie kell belőle. Fontos, hogy az aktus során mindketten elégedettek legyenek, és biztosítva legyen a házastársi szex minősége. Vannak azonban olyan korlátozások, amiket az aktus során nem lehet csinálni. Ilyen például, az anális szex, amelyet minden hagyomány, és jogi iskola egyöntetűen megtilt és elutasít. Ezzel szemben az orális szexet egyes jogi iskolák megengedőnek gondolták, mások nem.[9] Valamint, nem számított tiltott dolognak az aktus megszakítása sem (coitus interruptus/azl), ami fogamzásgátló módszernek is tekinthető. Abban az esetben lehetett ezt az eljárást megengedni, ha a nő életét a terhesség veszélyeztette, valamint ha ez a helyzet állt fenn, akkor az abortusz is engedélyezett volt.[10]

[1] A házasságon kívüli szexet súlyos bűnnek tartják, amit elítélnek, és a férfiakat és a nőket súlyosan büntették emiatt: „A parázna férfit, vagy nőt, hát korbácsoljátok meg mindegyiket száz korbácsütéssel. S ne tartson vissza titeket őirántuk szánalom az Allahi szolgálattételtől, ha hiszitek Allahot, s az Ítélet Napját. S had legyen tanuja büntetésüknek a hívők egy csoportja.” Korán 24:9

[2] A csütörtök és péntek hétvégének számít.

[3] Machacek (2003) 265-267. o.

[4] Valamint szülés után 10 napig sem lehetett szexuális életet élni, vagy a mekkai zarándoklat alkalmával.

[5] Korán 2:222

[6] Továbbá nem volt ajánlott a nő köldökét és térdét sem megérinteni.

[7] Egy nő megkérdezte Mohamedet arról, hogy miként mosakodjon meg menstruáció után, amire a Próféta azt válaszolta, hogy pamuttal, vagy pézsmával.

[8] Aisa, Mohamed felesége, aki az elmondások szerint igen éles nyelvű volt, azt mondta, hogy Mohamed megcsókolta az egyik feleségét és aztán úgy imádkozott, hogy nem tisztult meg. Ennek a kijelentésnek az igazságtartalmát vitatták, mert a muszlimoknál szex előtt is tisztálkodni kell. Más kijelentés szerint mosdásra azért van szükség, és azután van szükség, ha az ember lefeküdt a feleségével, de nem történt magömlés. Bár egy másik hagyomány azt mondja, hogy mosakodni csak azután kell, ha a kibocsátás megtörtént. A férfiaknak el kellene kerülni, hogy meztelenek legyenek, mert az angyalok mindig jelen vannak, kivéve akkor, amikor a férfi közösül.

[9] A férfi megérinthette a nő vagináját a szájával. Azt viszont tiltották, hogy bármilyen tárgyat dugjon bele.

[10] Parrinder (1980) 160-165. o.

[11] Korán 44:54

[12] http://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/huri.html

Igaz, lassan egy éve lesz, hogy Torontoban töltöttünk két hetet, de úgy érzem a múzeumi élménybeszámolóm nem lehet teljes anélkül, hogy ne osztanék meg pár képet és ne ejtenék szót a Royal Ontario Múzeumról, ami egy monumentális épületben kapott helyet. Ez nem is csoda, hisz rengeteg megtekinteni való van ott. Szerintem a múzeum plusz szolgáltatásként kialakíthatna alvó helyiségeket is, mert lehetetlenség egy nap alatt mindent alaposan megtekinteni, ezért muszáj volt korlátozni a megtekintett kiállításokra fordított energiát, így csak gyors átfutásra került a természettudományos részleg. Az érdeklődési körömből kifolyólag a vallási és a kulturális részlegeket tekintettük meg alaposabban, ebből jön most egy kis válogatás.

Már a múzeum felé vezető út is egy élmény volt, nem csak a gördülékeny, pontos és patyolattiszta metrószerelvények vannak az ember közérzetére jó hatással, hanem kilépve a metrókocsiból maga a megálló is bámulatos.

  Rengeteg kiállítás van egyszerre, amire nem kellett külön jegyet venni, (ha valaki erre jár akkor érdemes egyébként is CityPass-t vennie) egy jegy árából meg lehetett nézni mindent. A kiállítás maraton eleje a távol-keleti kultúra bemutatásával kezdődött, konkrétan Japánnal, Kínával, Koreával. Rengeteg vallási szobrot állítottak ki. Japánban két vallás volt megfigyelhető, egyrészt a sintó, az ősi vallás és a buddhizmus, amit importáltak. A buddhista szobrok készítése virágzott a 9. században, amely arra ösztönözte őket, hogy a sintó isteneket is így mutassák be. Különböző anyagokból készültek ezek a szobrok, mint a bronz, vagy az agyag.

A kínai kultúrából bemutatásra került egy impozáns, 18. századból származó, fából készült fekete trón, amit arany lakkozással láttak el. Vannak polcai, kis fiókjai, és kéztartója is.

Ami különös érdekessége a Royal Ontario Múzeumnak, hogy a kiállítások közötti szinteken középen van egy hatalmas több méter hosszú kézzel faragott totemoszlop, ami cédrus fából készült. Az épület négy szintjén négy eltérő mintázattal találkozunk, amelyek Brit Columbia, a Csendes-óceán kapujánál élő Nisga'a és Haida emberek származására utal, és az ő családi történeteiknek állít emléket. Az oszlopon lévő figurák olyan teremtményeket mutatnak be, amelyek egy sekély tóban éltek Gitwinksihlkw falu környékén. Ezt tavat egy 1700-as években kitört vulkán teljesen beborította hamuval, a tó ekkor teljesen megsemmisült. Az egykor létező tó most a Nisga'a Memorial Lava Bed Provincial Park területen található. Az oszlopokon emberi fejek, gyíkok és békák találhatóak.

Személyes kedvencem az alábbi kép, ami igazából nem túl régi (1973), és az 1932-es születésű kanadai Norval Morrisseau készítette ezt az egyedi kompozícióval megalkotott képet, és ha rákeresünk több képet is találhatunk ugyanebben a stílusban. A képhez nem ez az idézet tartozik, de engem nagyon megfogott, mivel a kép címe Migration (Vándorlás), úgy véltem jól kombinálható a kettő egymással. Toronto és egyáltalán Kanada az igazi multikulturalizmus hazája, és igazából teljesen jól megfér mindenki egymás mellett és toleránsak. Az alsó idézet fordítása: "Szükségünk van ezekre a hagyományokra, nem csak azért, hogy tudjuk kik vagyunk, hanem azt is, hogy megtudjuk kivé válhatunk".

A Royal Ontario Múzeumban tényleg rengeteg minden van, kezdve a kínai hatások érte brit bútor stílustól, egy átlagos kanadai otthon bútorzatának bemutatásáig, de olyan tematikus részekkel is találkozhatunk, amelyek a Madonna és a gyermek témakörét járja körül.

Természetesen nem maradhatott ki a múzeumi gyűjteményből a zsidó kultúrkör bemutatása sem, engem ez a bronz portré ragadott meg leginkább, amelyet egy zsidó művész Otto Schneid készítette az édesanyjáról, akit megöltek Auschwitzban, a náci koncentrációs táborban 1943-ban. Schneid ezzel a portréval állított emléket az emberiség tragédiájának. Ugyanakkor kifejezte az emberi lélek győzelmének és a lélek felemelkedésének lehetőségét is.

Volt egy havdalah (hávdálá) tányér is, ami csupán azért érdekes, mert a leírás szerint Magyarországról származik (19-20. század). A tányéron Illés próféta látható tüzes szekéren.

A színházi előadások alkalmával használt babák igazán különlegesek voltak az afrikai kultúra bemutatásakor. Voltak utazó bábjátékos színtársulatok, így egy előadás akár kapcsolódhatott a rituális és a közösségi esemény részéhez is. A történetek megerősítették a kulturális normákat és konvenciókat, kinevették az antiszociális viselkedést és fontos társadalmi üzenteteket hordozott. Általában kötött előadásokat adtak elő, de voltak egyéni variációk is, és improvizációra is adtak némi lehetőséget.

A következő pár kép azért fontos számomra, mert amikor egyetemista voltam, rengeteg kurzusunk volt a Közel-Keletről, és emlékszem mennyit láttam a könyvekben például a lent látható reliefet, és hihetetlen volt élőben is látni. Ez az igazán jellegzetes lépkedő oroszlán egy téglafal relief, ami Mezopotámiából származik, i. e. 600 körül. Nabukodonozor - az Újbabiloni Birodalom legismertebb királya - palotájának az előcsarnokát díszítette.

Bár mindig is a görög mitológia volt a legkevésbé lenyűgöző számomra, ezeket az amfórákat látni élőben egy életre szóló élmény volt. A felső képen Héraklész 12 munkája közül azt láthatjuk, amikor megöli a nemeai oroszlánt. Az alsó képen pedig az látható, amikor Héraklész Tritónnal küzd, aki félig ember, félig hal. Mindkét amfóra Tarquinia, Etruriából származik, kb. i.e. 540-520 közöttre tehetőek.

Végül, a kedvenceim a római és bizánci mozaikok. Az antikvitásban gyakran találkozunk akár háztartásokban, városi és vallási épületekben is ilyen mozaikokkal. A falakat, a mennyezetet és a padlót is egyaránt dekorálták ezzel a módszerrel.

Aki Torontoban jár nem szabad kihagynia sem az Aga Khan Múzeumot, sem a Royal Ontario Múzeumot, mert csodálatos élményeket szerezhet.

Mohamed és a szex

A három nagy monoteista vallásban az istenségben nem jelenik meg semmilyen szexuális kettősség, eltávolodtak attól a hitrendszertől, amelyben az egymással szemben álló, női és férfi tulajdonságokat vegyítő kozmikus erők uralkodtak, amit a kínai taoista filozófiában a jin és jang szimbolizált, vagy a hinduizmusban a Siva-Sakti páros jelképezett. Ezek a szexualitáshoz való hozzáállás eltérő modelljét tárták fel a három egyistenhitű valláshoz képest, amelyek elfogadták azt az isteni parancsot, hogy a szexuális viselkedésnek vallási vonatkozásúnak kell lennie, aminek elsődleges célja, a már Genezis első fejezetéből idézett „Szaporodjatok és sokasodjatok” elv. Ezt mind a három vallás - még ha különbözőképpen értelmezve is ennek módját és megvalósítását – elfogadta.[1]

Sem a judaizmusban, sem a kereszténységben nincs olyan világos kinyilatkoztatás arról, hogy a vallás meghatározó alakjának, - jelen esetben Mohamednek, az iszlám vallás Prófétájának – milyen a szexualitáshoz való viszonya. Talán most az is a fő gond, hogy túl sok információ birtokában vagyunk, - ha lehet ilyet mondani - amik néhol ellentmondásba is keverednek egymással, így míg máshol az okozott nehézséget, hogy túl kevés adat volt a birtokunkban, itt pont az ellenkezőjével találjuk szembe magunkat. Mohamedet úgy ábrázolták, mint aki egy mélyen vallásos ember volt, akihez szorosan hozzátartozott, hogy házas férfiként és apaként mutassák be. Ez volt a minta a hétköznapi hívek számára, és nem egy nőtlen, aszketikus tulajdonságokkal bíró vallási vezető képét helyezték előtérbe. Mohamed vált a vallási és politikai élet központi figurájává és még mielőtt megkapta volna a kinyilatkoztatást, elismerésre tett szert a közösségben megbízhatóságával. A Hadísz jegyezte fel a Próféta példaértékű életét, ami bővelkedett olyan feljegyzésekben, ami kitért Mohamed viselkedésére, szexuális életére, és házasságára. Az iszlám vallás alapítójának életrajzi forrásai szerint egy gazdag mekkai özvegy kereskedőnő felfigyelt a keményen dolgozó férfira, aki annyira elnyerte a nő bizalmát, hogy felfogadta a saját üzletének vezetésére is. Az özvegy neve Khadizsa volt, akire a férfi mély benyomást tett, lenyűgözte képességével és erkölcsi értékével, ezért a nő házassági ajánlatott tett neki, amit ő elfogadott. Mohamed ekkor 25 éves lehetett, a hölgy pedig közel 20 évvel idősebb. Házasságukra sikeres és boldog párkapcsolatként utalnak, amiből állítólag egy utód született, és egy monogám kapcsolat volt, ami egészen Khadizsa haláláig tartott. A kettőjük között kialakult viszony nagyban meghatározta Mohamed nézetét a nőkről, akikre egyenlő félként tekintett, sőt búcsúbeszédében felszólította a muszlim férfiakat arra, hogy kedvesen bánjanak a nőkkel. A leírások szerint Mohamed és a felesége igazi társak voltak, a nő több alkalommal is segített a férfinak, és befolyással volt rá, főleg amikor a Prófétának szembe kellett néznie a muszlim közösséget fenyegető krízissel, akkor örömmel fogadta tanácsait partnerétől. Viszont már ezelőtt is sok támogatást kapott Mohamed a feleségétől, és ösztönözte őt az elhívás után. A Próféta 40 éves kora körül elment gondolkodni, elmélkedni, és egyedül lenni, ekkor kapta meg élete első vízióját egy barlangban Gábriel arkangyaltól, aki kinyilatkoztatta a Korán első szavait. Ez az élmény teljesen felrázta a Prófétát, aki izgatottan tért vissza feleségéhez, és mesélte el neki a tapasztalatait. A nő erősítette meg őt abban, hogy megkapta a kinyilatkoztatást, így Khadizsa vált első - női - muszlimmá. Ez egyfajta iránytű is lehetett a korai muszlim közösségben, amikor még a nők vezető szerepet játszottak a közösségi, vallási és politikai életben. Khadizsa modern nő lehetett, akinek Mohamed sokat köszönhetett. A nő haláláig a Prófétának egy felesége volt, a férfi 50 év körüli lehetett, amikor özvegy lett, majd életének utolsó évtizedében vett magának feleségeket, ágyasokat.[2] Ekkor már prominens figurájává vált a vallásnak. A házasságok fő célja az volt, hogy megszilárdítsa az új vallás alapjait. Mohamed házasságainak elsősorban politikai aspektusa volt, és jövendőbeli feleségei közül majdnem mindenki már házas volt egyszer. Tulajdonképpen nem kérdés, hogy Mohamed első felesége után a házasságok stratégiai szövetség megalapítása céljából köttettek, hogy más törzsekkel is megteremtse, illetve fenntartsa jó viszonyát. Emellett a többnejűség, az i. u. 7. században az Arab-félszigeten nem számított kirívó dolognak. A politikai szövetség megerősítése szempontjából tulajdonképpen elengedhetetlen volt, és Mohamed házasságai azt a célt szolgálták, hogy egyesítsék a muszlim közösséget és megszilárdítsák az új vallás alapjait. Mohamed eredeti terve logikusan az kellett, hogy legyen, hogy az utódok továbbviszik a dinasztiát, bár tény, hogy ebben semmi sikert nem ért el.[3] Mohamed szexuális életének konkrét leírásáról keveset tudhatunk, de a Próféta életének feljegyzői között voltak olyan tendenciák, amelyek megpróbálták a Prófétát minden jó tulajdonsággal felruházni és népszerű hőssé tenni, azáltal, hogy extrém szexuális energiákat kapcsoltak a személyéhez. Egy nyilvánvalóan túlzó kijelentést tett a Próféta libidóját illetően a hagyományőrző Ṣaḥīḥ al-Bukhārī, aki azt mondta, hogy Mohamed ki tudta elégíteni mindegyik feleségét 1 óra alatt, és 40 ember szexuális ereje volt benne.[4] Ettől sokkal valószínűbbnek, és valósághűbbnek tűnik az a megállapítás, hogy Mohamed felosztotta idejét a feleségei között, felváltva töltötte az éjszakát hol az egyiknél, hol a másiknál.

A hagyományok eltérő számokat mondanak arról, hogy Khadizsa halála után mennyi felesége lehetett a Prófétának, de átlagosan elmondható, hogy 13-15 felesége lehetett még. Ezek a nők többnyire özvegyek, rabszolgák, és hadifoglyok voltak. Mohamed második leghíresebb, és legkedveltebb felesége Aisa, aki Abu-Bakr - Mohamed halála után az első kalifa – lánya volt. Ez - a politikai perspektívát leszámítva - azért is érdekes, mert a lány egyes források szerint a házasságkötéskor még csak 6 éves volt, és a házasság beteljesülésekor 9-10 év körüli lehetett.[5] Aisa, fiatal kora miatt, közvetlenül a házasságkötés után még édesanyjával élt. Sok hadísz megemlíti a különleges kapcsolatot a lány és Mohamed között, amit a szerelem mellett egy szoros barátságként is jellemeztek, ami abban mutatkozott meg, hogy a Próféta szívesen játszott vele és később a férfi a nő karjaiban halt meg. Aisáról úgy emlékeztek meg, mint egy szókimondó és tanult nőről, aki Khadizsához hasonlóan fontos szerepet töltött be Mohamed halála után a vallás további alakulásában. Mohamed 62 éves korában halt meg és nem gondoskodott utódokról. Mohamed halála után a feleségei nem házasodhattak újra, a Korán erre vonatkozóan adott egy előírást: „Ó, Próféta asszonyai! Ti nem olyanok vagytok, mint bármely (más) asszony. Ha őrizkedtek, hát ne legyetek mulyák a szóval, hisz kinek szívében a betegség, sóvárog (rátok), hanem szóljatok illő szót. S tartózkodjatok házaitokban. S ne cicomázzátok fel magatokat a Tudatlanság korának cifrángjaival. S tartsátok meg az imát, adjatok kötelező alamizsnát, s engedelmeskedjetek Allahnak, s az Ő Hírnökének. Allah el akarja meneszteni rólatok az iszonyatot, s ó Ház népe, hát Ő (igaz) tisztítással tisztít meg benneteket.”[6] Eszerint létezik egy olyan elgondolás, hogy a szexuális etika csak a Prófétára és a családjára vonatkozott, és nem a muszlim közösség egészére terjedt ki, ezért a kettő között érdemes lenne különbséget tenni. Ha ez igaz, akkor tulajdonképpen a többnejűség szükségtelen egy hétköznapi muszlim számára. Vannak olyan modern muszlim hitvédők, akik szerint a többnejűséget a speciális körülmények miatt engedélyezték Mohamed idejében, mint például a háborúk, ahol rengeteg férfi az életét veszítette, és így a nők magukra maradtak a gyerekeikkel. A Koránban tény, hogy találunk példát arra, ami buzdítja a férfiakat, hogy vegyenek 2-3-4 feleséget, emellett azt is kiköti, hogy ha gondot okoz a többnejűség, akkor egy feleség is elég. A következőket írja: „S ha féltek, hogy nem vagytok méltányosak az árvákhoz, hát párosodjatok az asszonyokkal kik jók nektek, kettőt, hármat, s négyet. S ha féltek, hogy nem vagytok igazságosak, hát egyet, avagy mit jobbotok bír.”[7] Tény, hogy a kultúrát átitatja a többnejűség, és úgy tűnik néhány férfi több száz feleséget is vett magának, mégis megtalálható az a gondolat, hogy a többnejűség igazságtalanságot eredményez. Tehát ez nem lehet optimális módja a családi kapcsolatok megszervezésének, mégis ha megfelelően tudja a férfi kezelni, akkor nem zárható ki. Mohamed élete mindkét élethelyzetre ad mintát: egyrészt megmutatta a monogámiát, a hosszú távú kapcsolatot Khadizsával, másrészt a poligámiát is, amit egészen más célok vezéreltek.

[1] Parrinder (1980) 151. o.

[2] Parrinder (1980) 152-153. o.

[3] Mohamed fiai csecsemőkorukban meghaltak.

[4] Parrinder (1980) 152. o.

[5] Machacek (2003) 270-272. o.

[6] Korán 33:32-33

[7] Korán 4:3

Pál apostol és a többiek

Láthattuk, hogy az evangéliumok egy szót sem ejtenek a szexről, és emiatt a csendes hallgatás miatt úgy tűnhet, hogy Jézust nem igazán érdekelte ez a téma. Persze ez nem igaz, mert Jézus nem utasította el a hagyományos zsidó szokást a házasságról, és a családról, és különösen nagy hangsúlyt helyezett az olyan házasságokra, amelyekben a felek kölcsönös szeretettel és tisztelettel viseltetnek egymás iránt. Jézus nem mondott ellent a zsidó kultúra azon részének, ami a férfiak és nők egybekötésére vonatkozott, így bizonyára a szexuális kapcsolatoknak sem, ami a házasság részét képezte. A házasságtörés volt az egyetlen, ami ellen határozottan fellépett, illetve a Pál apostol által is többször említett porneia ellen, ami több mindent is jelenthet, kezdve a prostitúciótól, a nem házastársi szexen át ideértve minden kusza – szexuális – kapcsolatot.    

Pál gyakran tett drasztikusnak tűnő állításokat a házasságról és szexről is, de ő volt az egyik legeredetibb és legműveltebb tanítók egyike, akit az ókeresztény írók előfutárának is tekinthetünk. A páli levelek több információt szolgáltatnak az evangéliumoknál, de nem mindig egyértelmű, hogy mit is kell gondolnunk pontosan erről a kérdésről. Ő sem írta le egészen világosan, sőt némi ellentmondást is vélhetünk felfedezni a szexuális etikájában. Emiatt két dolgot kell szem előtt tartanunk. Egyrészt Pál a szexualitással kapcsolatos válaszainak fő gyűjtőhelyeként a Korintusiaknak írt első levél szolgál. Ez az a város, amely hírhedtté vált erkölcstelenségéről. Másrészt, Pál várta a kor végét, hitt a világ közelgő megsemmisülésében, és az utolsó ítéletben, ezért - mint látni  fogjuk - ez is nagyfokú hatással bírt a férfi és nő intim viszonyáról alkotott véleményének kialakításában.

...

Pál rövid és tömör házastársi és szexuális etikáját a Korinthusiakhoz írt első levél 7. fejezetébe fejtette ki, ahol azt írta, hogy a házaspárok nem tagadhatják meg egymástól az aktust, de ennek kölcsönösnek kell lennie mindkét fél részéről. A férjnek kötelessége megadni, amire a felesége vágyik, és viszont. Ez teljesen megegyezik az eddigiekben bemutatott zsidó tanítással, de nem felel meg a később kialakult radikális nézettel a már állami előjogokat élvező keresztény egyházban. A későbbiekben nyer majd igazán értelmet, de érdekes már itt is megemlíteni, hogy Pál azt írja, hogy a böjtölés és az imádkozás után ugyanúgy folytatódhat a párok hétköznapi élete „mivelhogy magatokat meg nem tartóztathatjátok”(1 Kor. 7:5). Ennek ellenére a későbbi keresztény hagyományban teljesen eluralkodott az a nézet, hogy az isteni szolgálathoz nem igazán illik a házas - szexuális - élet.  Végül, ez lett a szövegi bizonyíték arra is, hogy a cölibátust, az aszkézist és a szexuális önmegtartóztatást támogassák, és magasabb szintre emeljék. Így vált lassan - az i. u. 2-3. századtól - egyfajta erkölcsi kitüntetés jelévé, ami a halandó embereket megkülönböztette azoktól, akiknek sikerült olyan természetfeletti képességeket kifejleszteni, hogy lebírt mondani a házasságról, és a szexuális életről. Pál apostolra az ószövetségi mózesi törvényeken, és Jézus szavain túl, a klasszikus görög filozófiai iskolák is befolyással voltak. Azon viszont sokat lehetne vitatkozni, hogy milyen mértékben volt rá hatással a platonista irányzat és a sztoikusok által képviselt dualista filozófia, és mit vett át ebből a kereszténység. A mi szempontunkból most elsősorban az a lényeges kérdés, hogy az előbb felsorolt filozófiai iskolák tanításai miként csapódtak  le a korai kereszténységben, mégpedig az ókeresztény írók írásaiban.[1]

[1] Lawrence (2007) 14-17. o.

Szexuális pikánsságok a Talmudból

Vannak a Talmudban rövid utalások arra, hogy mi volt illendő és mi nem a párok között. Annyi biztos, hogy a szerény viselkedés mindkét fél részéről elvárt volt. Emellett kitérnek a közösülés alatti ruházkodás kérdésére; meztelenül vagy felöltözve illik az aktust beteljesíteni. Ebben eltér egymástól a babiloni és a jeruzsálemi Talmud. Míg a babiloni Talmud nem bánja, ha két meztelen test érintkezik egymással az aktus alatt, addig a másik Talmud szövegei szerint Isten utálja azt, aki meztelenül közösül.^[1] Utalnak arra is, hogy bármely más teremtmény előtt – legyen az ember vagy állat - közösülni tilos.^[2] A római szokás szerint a rabszolgák jelen voltak a közösüléskor, mert ők hessegették el a rovarokat, de ezzel a gyakorlattal élesen szembehelyezkedett a zsidó szokás. Továbbá a Talmud nem tiltotta az anális vagy orális szexet, vagy azt, hogy a nő felül legyen az aktus során. Sőt olyan részletekre is kiterjedt a figyelmük, ami a légyott alatti beszédre vonatkozott,^[3] amit egy időben nem tartottak erkölcsösnek, de ez később megváltozott és megengedték. A szabályozások részletessége további meglepetéseket is tartogat, például amikor meghatározták azt, hogy szeretkezni kizárólag sötétben szabad/ildomos. Ennek egyik oka, hogy a világosban történő szexuális aktus során nem tűnhetnek olyan vonzónak a felek egymás előtt. Ezért az volt a szokás, hogy este, vagy éjszaka – leginkább szombaton - közösülnek, de nappal is lehetséges a légyott, akkor, ha a szobában sötét van.^[4] Végül, a rabbik továbbra is követték azt az Ószövetségből megismert gondolatot, hogy a sperma szent anyag, aminek a pazarlását nem nézték jó szemmel, ezért a férfiaknak önmegtartóztatást írtak elő, és szigorúan tiltották a maszturbációt, sőt a vizeléskori pénisztartás is tiltott dolog volt, mert attól tartottak, hogy egy ilyen érintkezés is kísértéshez vezethet.

Nagyon fontos kiemelni, hogy a szexuális kényszer minden esetben tilos és tiltott volt, - és törvényileg szabályozták - nem csak a házasságon kívül, hanem belül is. A Talmud egyértelműen elítélte azt a férfit, aki úgy közösül feleségével, hogy az nem akarja. Jól lehet, hogy a női egyenjogúság egyáltalán nem létezett, és nem szokatlan, ha egy nőt tulajdoni tárgynak tekintettek, de ettől még kirekesztő viselkedésnek számított, ha egy férfi erőszakosan akart közösülni a feleségével. Sőt, olvashatunk olyat is, hogy az aktust közvetlenül az első után nem lenne szabad megismételni, még akkor sem, ha a nő akarja, mert a második már nem lenne teremtő. Attól, hogy a rabbik előírtak bizonyos magatartásformákat, még nem bizonyítja azt, hogy a párok ezt betartották, sőt hogy azt sem, hogy mennyire jutott el hozzájuk ez az egész. Azt, hogy ténylegesen mi történt az ágyban, nem lehet tudni. Lényeges, de egyben megválaszolhatatlan kérdés, hogy ami fölött a rabbik fenn kívánták tartani az ellenőrzést mennyire volt lehetséges. Ez a fajta érzelmi és kapcsolati szint ellenőrzése lehetetlen.

Étel és szex párhuzama

A lehetetlenséggel egyenlő megmondani, hogy a házastársi szexnek mennyi érzelmi értéke volt ebben az időben a sok szabály betartása mellett. A babiloni Talmud szövegei arra utalnak, hogy a szexualitás Isten részéről jó dolog, és öröm az ember számára, ami kellemes közérzetet teremt mindkét fél számára. Ezt támasztja alá az a talmudi metafora, ami az étkezést és a szexet összekapcsolta. Ahogy az evésnek és az ivásnak az elsődleges funkciója a test életben tartása, ez párhuzamos azzal, hogy a szexualitás elsődleges célja a létezés folytatása, a nemzés, a teremtés továbbvitele. Az étkezés másodlagos feladata a jó ételek örömteli elfogyasztása mellett az is, hogy szociális kötődések is kialakulnak, ugyanígy a szeretkezés alkalmával szintén ott szerepel az öröm, az intimitás, a testi jólét/kielégülés.^[5] Amikor a rabbik az örömről és az intimitásról beszéltek, mindig belevették a gyereknemzés kérdését is, mint a szexuális élet szerves rész, ami az utódok által válik harmonikussá. Szexuális életet élni lehetett akkor is, ha nő már terhes volt, de ha bármilyen okból kifolyólag úgy tűnt, hogy a párok nem képesek az utód létrehozására, akkor is bátorították őket arra, hogy házas életet éljenek. Abban az esetben, ha egy nő számára nem javasolt a terhesség egészségügyi okok miatt, megengedték a fogamzásgátlást, mert úgy vélték, hogy az örömnek az egészséges test számára is szüksége van. Így a szexualitást lehetett úgy is értelmezni, mint ami a test egyik szükségelte, és éppen annyira igényli, mint, ahogy az evést.

[1] Boyarin (1995) 49. o. Wayyiqra Rabba 21:8.

[2] Boyarin (1995) 125. o. Babiloni Talmud Nidda 17a.

[3] Boyarin (1995) 122. o.

[4] Boyarin (1995) 125. o.

[5] Boyarin (1195) 117. o.

Szexualitás az intertestamentális korban

A hellenizmus megjelenésével a zsidók számára is egy felvirágzás következett be az i. e. 4. században. Jelentős zsidó közösség élt ekkor Izrael földjén kívül, noha rendszeresen tartották a kapcsolatot az őshazában élőkkel, mégis mindennapjaikat egy multietnikus környezetben kellett tölteniük. Mintha egyfajta kettősségben kellett volna élniük. Egyrészt aligha volt elkerülhető, hogy kapcsolatba lépjenek a görög, vagy a római kultúrával, emiatt ha minimális szinten is, de átvettek szokásokat/tanításokat az adott kultúra tradíciójából. Másrészt saját identitásuk megőrzéséhez elengedhetetlen volt a stabil családi háttér, - amire már a kezdetek óta nagy hangsúlyt fektettek - valamint megrögzötten és kitartóan ragaszkodtak saját közösségükhöz és szokásaikhoz. Ebben az időszakban pedig minden feltétel meg volt adva ahhoz, hogy szabadon gyakorolhassák a vallásukat; meg tudták tartani a körülmetélést, a szombat ünneplését, és az étkezésre vonatkozó szabályokat. A zsidók kezdettől fogva a belső házasságokat részesítették előnyben,^[1] ahogy az elephantinei papiruszokban^[2] olvashatjuk, az esküvői ceremóniát megelőzte egy eljegyzés, és egy szerződés, amiben leírták a hozományt, illetve volt egy egyedi kötelezettségi rész is, de erre példát, majd csak a Talmudban fogunk látni. A házasság és a válás szabályozására innentől kezdve egyre több törvény jött létre. A házasság felbontásának joga továbbra is – többnyire - a férfiakat illette meg, valamint a férfi és nő intim viszonya is akkor volt törvényes, ha házasságon belül történt meg, és elsődleges célja az utódnemzés volt. Az ösztönök kielégítése itt még nem szerepelt, ami maga után vonta a prostitúcióhoz való fordulást, valamint a házasságtörést is, amit szigorúan kezeltek. Az új környezet, a hellenizmus által képviselt filozófiai eszmék és a zsidó gondolkodás létrehozott egy új bölcsességi irodalom műfajt. Ez az új termék, a hellenisztikus zsidó filozófushoz, Ben Sira nevéhez köthető, aki megírta az Ecclesiasticus című művét az i. e. 2. században, ami stílusában és tartalmában a Példabeszédek könyvéhez közel álló, a bölcsesség és az erény fontosságát hangsúlyozó tematikus aforizma gyűjtemény. Nyomatékosítja az erkölcsös magatartást, a szülők iránti tiszteletre int, szót ejt az ideális házasságról, valamint kitér a férj és a feleség egymáshoz való viszonyára, valamint kiemeli a szexuális mértékletesség fontosságát.^[3]

Sokáig úgy hihettük, hogy a judaizmusra nem jellemző az nézőpont, ami magasabb eszményként tekintene a világból való kivonulásra. Azonban az utóbbi 100 év régészeti feltárásai bizonyos szempontból megcáfolták ezt, amikor felfedezésre kerültek 1945-ben a holt-tengeri tekercsek, a júdeai sivatagban található Qumránban. Ezek az iratok említést tesznek egy - i. e. 2. századtól i. u. 1. század körül létező – messianisztikus csoportról, az esszénusokról, akinek a tagjai úgy tekintettek önmagukra, mint Isten választott szövetségesére, akik az ideális élet formáját élik a földön. Ez a kis létszámú közösség várta a világ végét, hangsúlyozta saját korának szexuális gátlástalanságainak elburjánzását. A damaszkuszi dokumentum,^[4] - ami ennek az aszketikus körnek a magatartási kódexének is nevezhető – úgy írja le saját korát, mint ami megérett a pusztulásra. Ennek a - i. u. 70 körül megszűnő - közösségnek eszményi élet fogalma azt jelentette, hogy szigorú – szexuális – mértékletességnek, és fegyelmezettségnek vetették alá magukat. Különös ismertetőjegyük volt a túlzott tisztasági szabályok betartása, ami az étkezések mellett kiterjedt a szexuális erkölcs és magatartás meghatározására is. A közösségi élet lényegi ismertetőjegye a merev struktúra kialakítása. A tagok számára lehetővé tették a cölibátust, de a közösség fennmaradása érdekében nem tiltották a házassági szándékot sem, ezzel együtt a szexuális kapcsolatot sem, azonban elvárták, hogy a párok ebben az esetben is a visszafogottságot helyezzék előtérbe.

A Mózes harmadik könyvéhez hasonlóan a damaszkuszi dokumentum is elutasította a menstruáló nővel való szexuális együttlétet. A férfiak magömlésével, és a nők havi vérzésével kapcsolatos további információkról ezt olvashatjuk: „és a törvény foglalkozik a férfiak folyásával (magömlés). Minden férfi folyása, ami a testéből ered, ennek egyik oka az erkölcstelen gondolat megjelenése vagy (….) a nők (…) a férfi, aki megközelít egy (menstruáló) nőt, a menstruációs tisztátalanság bűne lesz rajta (a férfin). Ha a nő ismét látja a vért, és ez nem a tisztátalanságának 7 napja alatt van, ő nem ehet szent ételt és nem léphet be a szentélybe, amíg a 8. nap napja le nem megy.”^[5] A második templom időszakának utolsó éveiben a qumráni közösséghez hasonló csoportról olvashatunk Alexandriai Philón, De vita contemplativa című művében. Az egyiptomi therapeutáknak nevezett zsidó közösségi csoport férfi és női tagjai egymástól elkülönülten éltek az Alexandria mellett lévő Mareotis tó partján. A leírásból kitűnik, hogy Philón ideális vallási közösségként tekintett rájuk, akik idejüket imádkozással, a Tóra tanulmányozásával, és filozófiai elmélyedéssel töltötték. A gyülekezet egy évben egyszer összegyűlt egy ünnep keretén belül, amelynek egyik jelentős eseménye volt a férfiak és nők közös himnusz éneklése, ami eksztatikus állapotba sodorta őket.^[6] Az esszénusoktól eltérően, itt a nők és a férfiak nem házasodtak össze, a férfiaknak nem volt felesége, és a nőknek nem volt férjük és gyermekük sem. Ebben a tekintetben már kezdték megközelíteni a kereszténységben nemsokára teret hódító szerzetesrendek magatartását. A Talmudban viszont látni fogjuk, hogy az élet odaszentelése a szent iratok tanulmányozásának akár házasságon belül is lehetséges volt, elsősorban a férfiak számára.

Ennek a szakasznak a zárásaként és a következő megnyitásaként érdemes szót ejteni Josephus Flavius-ról, aki i. u. 70 után írta meg a Contra Apionem című művét. Ennek az alapvetően apologetikus írásnak az volt a célja, hogy megvédje a zsidó vallást a görögök és rómaiak sértő vádjaival szemben. Ez az alkotás sem tér el az eddig idézett gondolatoktól: „A nemi érintkezést törvényünk kizárólag természetes módon, a feleséggel és ővele is csupán gyermekek nemzése végett ismeri el.”^[7] A házasság nemző funkciójának kiemelése mellett ír még az aktust követő tisztasági teendőkről is: „Férfi és nő törvényes együttléte után is kötelező a fürdés: mert törvényünk felfogása szerint ilyenkor a léleknek egy része helyét változtatja. A lélek fájdalom közepette költözik a testbe és fájdalommal válik tőle külön. Ezért minden ilyen alkalommal tisztító szertartásnak van helye.”^[8]

[1] Amíg a rómaiak a lányokat 13 éves koruk körül adták férjhez, addig a zsidóknál a nők 15-20 éves koruk között házasodtak.

[2] Browning (2006) 21. o.

[3] Browning (2006) 21-22. o.

[4] Browning (2006) 24-25. o.

[5] Browning (2006) 26. o. idézi Vermes, G.: The Complete Dead Sea Scrolls in English. New York. Penguin, 1997. pp. 127–148. (fordítás: Rácz-Nagy Zsófia)

[6] Boyarin (1995) 39. o.

[7] Flavius (1985) II. könyv 24. vagy a felhasznált irodalomban feltüntetett kiadás 78. o.

[8] Flavius (1985) II. könyv 24. vagy a felhasznált irodalomban feltüntetett kiadás 78. o.

Vajon elképzelhető, hogy létezik egy világnézetileg semleges és mindenki által elfogadott lelkiismereti és erkölcsi mérce? Egyáltalán: az erkölcs tanítható vagy az egyéni példamutatás a legfontosabb? Az erkölcs koronként változik vagy létezik egy örök erkölcsi mérce? Ezekre a kérdésekre kapunk választ közvetve Eric OsbornErkölcsi minták az ókeresztény gondolkodásban című könyvében. Bár a könyv nyelvezete sokszor nehézkes és tele van tűzdelve az egyházatyák műveiből vett idézetekkel, rendkívül informatív és tekintélyes tudásanyagot ad át. A komplikációk leküzdése után igazán értékes gondolatokhoz jutunk, és láthatjuk, hogy az ókeresztény kor erkölcsi perspektívái még ma is érvényesnek tekinthetők, amiért érdemes kezünkbe venni ezt a könyvet.

A könyv írója csupán felvázolja a szerzők által képviselt nézeteket, ám magára hagyja olvasóját annak a kérdésnek a megválaszolásában, hogy milyen életet is szeretne élni. A mű négy egyházatya – Alexandriai Kelemen, Nagy Szent Baszileiosz, Aranyszájú Szent János és Szent Ágoston – erkölcsteológiáját vizsgálja meg négy etikai „minta” – igazságosság, tanítványság, hit/szabadság és a szeretet – példáján keresztül. Az egyes szerzők eltérnek abban, hogy miként jelenítik meg ezeket a mintákat, de vannak közös vonásaik is. Nem csak időben ölel fel nagy intervallumot a könyv, mintegy négy évszázadot, hanem földrajzilag is széles spektrumban mozog. A sokszínű szerzői gárdának köszönhetően változatos földrajzi tájakat járhatunk körbeAlexandrián, Kis-Ázsián át egészen Konstantinápolyig és Észak-Afrikáig, ezáltal is szélesebb ismereteket kapunk a különböző területek etikai perspektívájáról. A könyvben vizsgált személyek eltérő időszakokban, más megközelítéssel, és különféle stílusban fordultak az egyes témákhoz, mégis mindegyikük esetében alapként és háttérként szolgált az Újszövetség. Emellett a platonikus, az arisztotelészi, és a sztoikus etika néhány speciális vonását is megtalálhatjuk az ókeresztény etikában.

Az erkölcsteológia tudományos igénnyel fellépve igyekszik a keresztény élet problémáira válaszokat adni. Mindezt bibliai alapokra helyezve teszi, úgy, hogy Isten szavát állítja a középpontba. Ez a tudományág az embereknek próbál segíteni abban, hogy ráleljenek a helyes útra és közelebb kerüljenek a boldogság megtalálásához. Emellett kísérletet tesz arra, hogy az Isten által előírt kötelességeket összhangba hozza az ember erkölcsi tetteivel. Ez adja a törzsanyagát is Osborn könyvének: minden általa vizsgált egyházatyánál kardinális kérdésként jelenik meg Krisztus követése, hiszen az atyák rendkívüli módon vágyakoztak arra, hogy elnyerjék a Krisztus közösségébe való tartozást. Ez a központi téma, minden más csak ezt segíti elő. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a könyvben tárgyalt auktorok nem is képzelhettek el annál rosszabbat, mint azt, hogy soha sem látják meg Krisztus arcát. Ennek a missziónak az elérése azonban mindenkinél különböző. Ahogy az élet minden területét átszövik az erkölcsi vonatkozások, úgy a már említett négy erkölcsi minta is erősen függ egymástól, olykor pedig (ezek) össze is olvadnak. Mindemellett a könyv jól szemlélteti azokat a változásokat, amelyek lejátszódtak az egyes szerzőknél az etikai minták vizsgálatakor.

Az igazságosság – mint elsőként tárgyalt etikai minta – az újszövetségi iratokban magát Jézus Krisztust jelentette. Ezzel a nézettel ért egyet Aranyszájú Szent János is, aki szerint az igazságosságot Isten léte bizonyítja. Az ember nem természetéből adódóan birtokolja az igazságosságot, hanem kitartó és megfeszítő tanulás útján sajátíthatja el. A legnagyobb különbség Isten és az ember igazságossága között pedig abban rejlik, hogy míg az előbbi örökkévaló és változatlan, addig az ember igazságossága ingatag és változó. Az igazság csak Istentől származhat, mely a gondviselésben és a természet műveiben nyilvánul meg a leginkább. Hasonlóan vélekedik erről Szent Ágoston is, aki az emberi szokásoktól független objektív igazságosságról beszél.

A keresztény erkölcs második mintája a tanítványság, ami szorosan kapcsolódik Krisztus követéséhez. Itt a legcsekélyebb az eltérés az egyházatyák között, ugyanis a tanítványságról való elképzelésüket áthatja az önmegtagadásra való felhívás. A tanítványság ösvénye az önsanyargató aszkézissel és a végletekig menő böjtöléssel van kikövezve. Különbséget vélhetünk felfedezni az egyházatyáknál azt illetően, hogy kinek szükséges ezt a szigorú életvitelt folytatni. A legszélsőségesebb nézetet Nagy Szent Baszileiosz és Szent Ágoston hirdeti, akik amellett, hogy a tanítványságot szoros összefüggésben látják az aszketizmus gyakorlásával, minden ember számára a tökéletesség eléréséhez szükséges cselekedetnek tartják.

A hit erkölcsi mintája szoros összefüggésben áll a szabadsággal és a bűnnel, melyek elválaszthatatlanok egymástól. A szabadság csakis a hit által létezhet: a hit az, amely segít abban, hogy az üdvösségre vezető útra rákanyarodjunk. Ez az út tele van nehézségekkel, de a hit meg tudja erősíteni az embert a szenvedések, a félelmek és a kísértések közepette. Alexandriai Kelemen szavaival élve a hitetlenség a legnagyobb emberi gyengeség. Azonban minden erény közül a legmagasabb szinten a szeretet parancsa áll, mely a könyv által vizsgált utolsó erkölcsi minta. Az újszövetségi iratokban Jézus Krisztus válik a szeretet mintájává, ezzel egy új szintre emelve a szeretet parancsát. Ennek ékes példájaként gondolhatunk Pál apostol Szeretet himnuszára: az ember bármit is csinálhat, ha azt szeretet nélkül teszi, semmit sem ér. Ettől a gondolattól Aranyszájú Szent János sem rugaszkodik el, hiszen azt mondja, hogy életünk minden tettét a szeretetnek kell átjárnia. A szeretetnek kétféle irányát különböztethetjük meg – mint teszi ezt Baszileiosz –, az Istenre és a felebarátra irányuló szeretetet. Az első és legfontosabb, amivel minden kezdődik az Isten iránt érzett szeretet, amely nem tanítható, de a keresztény ember legalapvetőbb feladatai közé tartozik. A felebarát iránti szeretet a társadalmi erkölcs követelményeiben mutatkozik meg elsősorban: az imádságban, a kétkezi munkában, a tanításban és a vendégszeretetben, valamint a betegekről, árvákról, utazókról való gondoskodásban.

A könyv több szempontból is rendkívül hasznos szakirodalomnak tekinthető. Egyrészt azért, mert ritkábban találkozhatunk ezen a tudományterületen egy ilyen átfogó, széleskörű művel, amely határozottan egy konkrét korszak és meghatározott szerzők gondolatait fejti ki. Másrészt a könyv hatalmas forrásanyagot vesz igénybe, és rengeteget idéz az egyházatyák műveiből. Nem szabad szó nélkül hagyni a fordítók – Egyed Csilla és Egyed Ildikó – munkáját sem, akik egy ennyire specifikus és idézetekkel teli szöveget ilyen minőségben le tudtak fordítani.

 Eric Osborn: Erkölcsi minták az ókeresztény gondolkodásban. Budapest, Jel Kiadó, 2013.

A könyvben megjelenő gondolattöredékeket öt nagy fejezetre oszthatjuk. Az írások alapvető létkérdések körül forognak, mint élet, halál, szerelem és bűn. A könyvben kifejtett koncepciókat a szerző lényegre törően tárgyalja, ezért az írások terjedelme átlagosan 4-5 oldal. Az itt ismertetett témák és felmerülő kérdések – melyek szorosan kapcsolódnak az emberi élet erkölcsi részéhez – jelenünkben sem veszítették el aktualitásukat, sőt szükséges, hogy újra és újra elővegyük, majd új perspektívából szemléljük azokat.

A könyv 25 gondolattöredéket tartalmaz. Az egyes témák tartalmának részletes kifejtése olyan eminens szerzők megnyilatkozásainak felidézésével kezdődik, mint Ágoston, Assisi Szent Ferenc, Kierkegaard és Max Picard. Még színesebbé és érdekesebbé teszi a könyvet az irodalmi példák felhozatala, mint a misztikus Silesius által írt létkérdéseket tárgyaló költemény gondolatain való töprengés. Ez a kétsoros vers bemutatja, hogy az emberi élet pont ellenkezője a rózsáénak. A rózsa csak virágzik, megadatott neki az önmagában való létezés öröme, a pillanatnak élés. Erre az ember képtelen, mivel állandóan a külvilágra reflektál, így megfosztja magát attól, hogy a jelenben éljen. Fontos megemlíteni a művészettörténeti utalásokat is; Lavater – aki a „Látni a láthatatlant” című írásban jelenik meg – az emberi arc fontosságára próbálja meg felhívni a figyelmet Giotto egyik híres alkotását (Joachim és Anna találkozása az Aranykapunál) segítségül hívva: az arc lavateri értelemben a szellem alkotómunkájának tekinthető, mert a látható dolgokon áthatolva képesek lehetünk megpillantani az istenit.  

A kiválasztott témák és szerzők széles spektrumon mozognak. A sokszínű tematika mellett Kocziszky változatos keretek között szelektál a különböző korokban élt költők, művészek, egyházatyák, tudósok és filozófusok művei közt. Sőt egyes szerzőket – Kierkegaard, Ágoston – többször is megszólaltat különféle témákban. A könyvben lévő értekezések csoportosításakor az elsődleges szempont kizárólag egy tematikus perspektíva mentén lett megalkotva, a kronológiai rendezőelv figyelembe vétele nélkül. A kötet szerzője nem törekszik arra, hogy kizárólag a kereszténység nagy teológusait, filozófiáit mutassa be. Igaz, eredetileg az volt a célja, hogy keresztény gondolkodóktól válogat, mégis, a kötet végén található tanulmányoknál feladja ezt az elvét, és végül kiterjeszti a kört. Így kerülhettek be a válogatásba magukat ateistának valló gondolkodók is, akik – a kötet szerzőjével egyetértve – hatalmas veszteségként tekintenek a keresztény gondolkodás elsorvadására. Szerepeltetésük kiváló döntésnek bizonyult, mert az itt kiválasztott kortárs szerzők – mint Badiou és Žižek – úgy merítenek az Újszövetségből, hogy annak hittartalmát ugyan megkérdőjelezik, de mégis valami kardinális igazságot vesznek észre benne. Ez jelentős mértékben hozzásegíti ezt a könyvet ahhoz, hogy igazán újszerű és aktuális dolgokra hívja fel a figyelmet.

A kötet központi részét képezik az antropológiai és egzisztenciális kérdések, valamint a társadalom és politika témaköre. Ezekről érdemesebb kicsit bővebben is említést tenni. Az első nagy csoport az önmegismerés kérdéseit járja körül, itt érdemes szemügyre vennünk az „Ágoston: Megismerni önmagunkat, ahogy Isten ismer minket” című írást. Ez a rész rögtön egy szembeállítással kezdődik. Míg a görög bölcselet az emberitől akart az istenihez felemelkedni, addig Ágoston úgy gondolja, hogy még ha önmagamat nem is ismerem, Istenről mégis tudhatok, mivel az istenismeret elvezet a magamra vonatkozó igazsághoz. Amikor felvetjük, hogy mit is keresünk, amikor boldogok akarunk lenni, akkor erre az ágostoni válasz az, hogy Isten és a magunk ismerete elengedhetetlen a boldogsághoz. Az önismeret egy szélsőségesebb formájába nyerünk betekintést Antiochiai Izsák („Kísértés: A hely puszta volt”) példáján keresztül. A 3-4. században élt remete szentek elhagyták a lakott világot és a sivatagot választották új otthonuknak, ahol az extrém körülmények lehetővé tették, hogy megismerhessék önmagukat. A sivatag mérhetetlen magánya tökéletes helyszín az önvizsgálatra, mert minden olyan érzés a felszínre tör, ami az emberi lélek mélyén lakozik. A „Kierkegaard: Mi a halálos betegség?” című részben a lélek nagy betegségéről olvashatunk szemelvényt. Kierkegaard szerint halálos kórként tekinthetünk a kétségbeesésre, ami nagy fenyegetettséget jelent önmagunkra nézve. Ha az ember elkapja ezt a kórt, jóllehet még él, mégis már halottnak tekinthető. A kétségbeesett ember nem tud és/vagy nem akar nyitni az isteni végtelenség felé, képtelen a maga véges korlátaiból kilépni.

Végül a könyvben egy jelentős rész foglalkozik az újszövetségi könyvek és a politikai gondolkodás közös dilemmáival. Mindegyik tanulmány érdekfeszítő, különösen a „Szabadság” című írás, amely Bonhoeffer szemszögéből nézve vizsgálódik. Bonhoeffer azt a provokatív kérdést teszi fel, hogy mi a helyes Biblia szerinti cselekedet a történelem egy olyan sötét korszakában, mint a nácizmusé volt. Ha erkölcsileg kifogásolható is, de nem kellett volna például eltenni láb alól egy őrült diktátort?

Alapvető kérdésre világított rá Kocziszky, amikor Ricoeurt beválogatta a kötetbe: a „Mi az állam: Felelősség vagy Fenevad?” című rész arra kérdez rá, hogy a kereszténységnek/a keresztény embernek milyen viszonya kell, hogy legyen a politikához. Rávilágít az állam kettős arcára: nem vonja kétségbe az állam létjogosultságát, mert fontos szerepet tulajdonít a közösség életének megszervezésében és magas szintű döntések meghozásában, de rámutat, hogy ezen túl az állam az erőszakosság intézménye is. A legmeghatározóbb kérdés ebben az egységben: hogyan viszonyuljon egy keresztény az államhatalomhoz? Az első és legfontosabb az intellektuális éberség, aminek jellemeznie kellene egy keresztény ember politikai látásmódját. A hívőnek tájékozottnak kell lennie a világban zajló eseményekről, és elemi kötelessége, hogy kritikájával korlátok közé szorítsa a politika túlkapásait, ezáltal mindenkor leleplezve a hatalom önistenítését.

Ez a kötet nem a megszokott módon fejti ki gondolatait. Egyfelől szokatlannak hathat, hogy Kocziszky Éva egy olyan szerkesztési elvet alkalmazott a könyv létrehozásakor, hogy a sokszínűen kiválogatott 25 témát csupán 3-4 oldalban fejti ki. Másrészt javára írható, hogy a kérdésekben kevésbé jártas érdeklődők számára is biztos ismereteket nyújthat, legyen szó költészetről, művészetről vagy politikai gondolkodásról. Végül a témában elmélyült olvasóknak is hasznos lehet, mert ha részletes információkban nem is gazdag, de egy új perspektívát tud mutatni, amivel önálló gondolkodásra sarkallhat. Ezáltal pedig az olvasónak olyan érzése lehet, hogy a könyv társszerzőjévé vált.

Kocziszky Éva, Antifilozófusok huszonöt időszerű kérdése a kereszténységhez, Budapest, L’Harmattan, 2014.